Essos északkeleti helyén egy eldugodtt korallzátonnyal övezett királyság épült, a szabad városok közül legutolsónak. Lakói egykori rabszolgák, kik egy virágzó közösséget hoztak létre. Egykori uraik, a mesterek mellett szolgaként éltek, most azonban a maguk urai lehettek. Egy kis házban a Vasbank közelében élt egy egyszerű halász, ki még talán sosem látott közelről rendes nyílvesszőt, most mégis egy íját adtak a kezébe. Szegény Mace, abban a reményben indul megvédeni a várost, hogy ezzel családját védje és legalább megfizetik majd érte, ha túléli. Aznap mikor feltűnt az első hajó, egy kapitány rúgta be az ajtót és mielőbbi indulásra ösztökélte. Ki az utcára, hol számos társa tolongott és tartott a partok felé. Ahogy Mace megpróbált kitekinteni a többiek mögött, láthatta, hogy egy kövér férfi egy listáról olvassa fel a neveket, és egy másikat mellette ki aszerint válogatja az embereket, ahogy a társa íjásznak vagy kardforgatónak szánja ez egyes embereket. Mace nem bánt jól a karddal és csak néha vett a kezébe igazi íjat. Mikor rá került a sor,a kövér hosszúsan mérlegelte, aztán őt is íjásznak nevezte ki.
-Vékony karok, gyenge alkat.-fintorgott imigyen Mace-ra nézve.
Aztán megjelentek a kapitányok is, Braavos első kardjának vezetésével. Azonnal indulniuk kellett, mielőtt még a Mesterek flottája eléri Braavos titánjának lábait és átevez közte, ami az egyetlen lehetősége a városba való bejutásnak. Egy nagy bárka és mellette pártucat csónak szállt a vízre, hogy beteljesítsék céljukat. Ahogy ott dobállta őket a víz a part és a titán lábai közt, a gyors csónakok maguk mögött hagyták a nagy bárkát. Mace nem bírta tovább és máris a csónak vastag oldalába kapaszkodott, hogy az evezők között a vízbe okádjon. Alighogy megtörülte a száját és bódultan újra felnézett, elkiáltotta magát.
-Kapaszkodjatok amibe csak tudtok!
Az égre bámultak, amit óriás tűzgolyók szeltek át. A Mesterek flottája tüzet nyitott rájuk. A lövedékek átszántották az égboltot, magasan az óriási vasszobor feje fölött. Nagy hullámokat keltettek a vízen, ami mégjobban felkavarta Mace gyomrát, de ez volt a legkevesebb problémája. Két másik csónakot is, kik mellette eveztek, vittek le a nagy kődarabok a tó fenekére. Ám elősször még lángba borították őket, a fát és a húst egyaránt elemésztve. Akik túlélték, a füstölgő roncsok közt tartottak tovább és kikötöttek a Titán lábainál. De elértek hozzá, a kapitányok egyenként rángatták ki őket, ráadásul egyiksem modott semmi bíztatót, csakhogy küzdjetek jól, és haljatok meg bátran! Minden második egy kötelet és kampót is kapott. Alighogy a "harcosok" megkezdték a mászást az első vitorlák is átbukkantak a Titán labai közt. A Mesterek jelképe virított rajtuk. Gyorsak voltak, nemúgy mint a nagy és súlyos bárka, akit ügyesen kikerültek. A braavosiak bárkája közvetve mögöttük fordult keresztbe és ő is beteljesítette célját: elzárta az egyetlen bejáratot. A tűzgolyók tömeges kilövése mellett a Mesterek most egy új módszerrel is próbálkoztak. Nagy tömegekben raktak ki katonákat a korallzátony lábánál, de főleg a Titánnál.
-Fegyelem katonák!-szólalt meg az első kard.-az ellenség átjutott a hajóinkon, ide jönnek, hogy bevegyék a partot és mindent amögött, de mi karddal álunk ki ellenük és megálljt parancsolunk nekik. Csak bátran, csak keményen! Nem leszünk mégegyszer rabszolgák. Jönnek testvéreim!
A Mesterek harcosai mozgolódni kezdtek csónakjaikban, majd a vaskampók is repültek, hogy a partra húzhassák magukat miután megkapszkodtak a mólón. Hosszú pengéjű, keresztvas nélküli kardjaikkal ugráltak Braavos szabad városának földjére. Vártak míg elegendően sorakoztak fel, aztán megindultak. A védők sorai közül többen kitörtek támadni. Hősök akartak lenni. Maga Mace öccse is a sorokban próbált helytállni. Egyenesen torkonszúrta a a rá támadó zsoldost. A másik viszont erősebb volt nála és eltörte a karját. Ordítás tört fel a torkából, de nem sokáig, mert a lecsapó kard ketészelte a koppnyáját és vére nagy patakokban folyt a vízbe. Az első kard keze még hegyes, vékony pegéjének markolatában nyugodott.
                                                    ----------------------------------------------------
-Nézzétek ott van!- szólt Mace.
Mindenkibe új lendület költözött, mert meglátták végre az óriási szobron felvezető lépcsőt. Az emberek bejuthattak a nagy Titánba. Az építmény sok szinttel és helyiséggel rendelkezett, képtelenség lett volna minden helyre embereket küldeni. Nem. Csak a legfontosabb szinteket kellett elfoglalni. Ezek közül is a két legfontosabb a legalsó és természetesen a legfelső, ahová Mace is tartott. Kapitányok álltak a csapatok élére és igazgatták katonáikat. MIndennüt csak a Mesterek hajóira néző helyeket foglalták el. Az egyikük felment egészen a Titán fejéhez. A legnagyobb terembe. A Mesterek harcosai követték a példájukat.
Ha nem tudsz átjuti a lábai közt, mászd meg!
A titán kulcsfontosságú szerepe volt a csatának. Aki elfoglalja az uralja a csatát.

Braavos első kardja kecsesen hajolt el ellenfel elől, hogy egy mozdulattal előhúzta vékony pengéjét és végigvágta a zsoldos torkát. Az ember a földön fulladozva vérzett el, de nem sokára követték társai is, az Első Kard ölte meg őket. Az apró penge cikázott a többiek közt. Kicsavarta a kardot egy másik kezéből, így mentve meg egyik emberét. Megragadta a fejét és beleverte a hegyes végébe. A kard többször is átment a szemén át az agyába. Hangja szép lassan sikolyokban hallt el. Testét pajzsként használva tolta előre maga elptt a többi zsoldost. Sorsuk azonnal megpecsételődött, mikor elveszítették egyensúlyukat és a földre vagy a vízbe zuhantak. Akik már sosem keltek fel többé. A zsoldosok kezdték elveszíteni a hitüket és a reményt. Látták sorban elesni társaikat, noha ők is öltek, hisz ők katonák voltak a Braavosiakkal szemben. De aki az Első Karddal szembekerült az jó pár vágással erőtlenül zuhant a földre. És vérük mosta vörösre.

-Egyetlen ok miatt küldött ide minket az Első Kard!-szólt a parancsnok a többiekhez és a fejhez felérén a titán szemeinél lévő két skorpióra mutatott.
-És elsüllyesztjük a hajóikat. Felégetjük őket.
Ráparancsolt Mace-ra hogy társaival tolja a szemekhez a fegyvereket. A Mesterek harcosai egyre feljebb jutottak, a parancsnok már hallani vélte az alsóbb szintekről felszűrűdő fegyverek csattogását.
-Tűz!
A szemek felizottak, haragját a titánnak hamarosan érezhették. Elrepült egy lángoló dárda és tüzet fogott a hajó tatján. Az emberek későn vették észre. A tűz mohón falta a fát amíg eljutott az olajos hordókig, amik szinte minden fedélzeten voltak. Cafatokra robbantott mindent és a lángoló, repülő darabok más hajókat is megtámadtak. Beindult a láncreakció. Egymás után szálltak a lövedékek és ekkor kopogást hallottak ajtó felől.
-Ki ne nyisd!-kiáltotta egyik emberének a parancsnok de már késő volt.
A férfi keze a kilincsen pihent, mikor egy penge tört át a fán és az ajtóhoz szegezte őt a szájánál fogva. Nyögött egyett, majd kimúlt. Berúgták az ajtót, majd levágtak még kettőt a bentlévők közül. A parancsnok maga köré gyűjtötte az embereit és visszavágott. Levágtak mindenkit, ők viszont elvesztették egy társukat. A fáradt Braavosiakra újabb 10-es csoportok támadtak, ők minden támadásnál egyre fogyatkoztak.

A partokon már szép rendet vágtak az ellenség harcosai közt. Egy sem jutott el élve a sajátjaihoz. Az Első Kard emberei örömmel nézték művüket, de nem büszkeség volt bennük, inkább nyugodtság, elhárították a veszélyt a családjuktól. Azonban még korai volt Braavos vezetőjének a kardjáról törülni a vért. A titán fejére nézett, és embereit látta, élet-halál küzdelmet vívtak.
-Mindenki a csónakba, segítünk a társainkon.

A három ember kik a fejet védték, már mindenre felkészültek. Köztük volt Mace is. A parancsnoka combját fogva kardjára támaszkodott. Kidüllett szemei a bejáratra szegeződtek. Ujjai közt a saját meleg vére bugyogott. Egyre közeledtek és elérte őket a végzet. A parancsnok meg sem próbált védekezni, ott helyben levágták. Mace a segítségére próbált sietni, de a falnak taszították. Az utolsó ember még tett egy reménytelen próbát azzal, hogy az egyik skorpiót a támadókra irányítva elsüti azt. Végezni tudott az egyikkel, de az utolsó felvágta az oldalát és a saját vérén csúszott le Mace mellé. A Mester katonája dolga végeztével hátat fordított és elindult lefelé a lépcsőn. Amikor meghallott Mace hangját.
-Hová mész? Még nem végeztem veled!- mondta eszelősen, miközben ülőhelyzetbe is alig bírta kihúzni magát. A zsoldos felé magasodott és felemelte kardját a sulytáshoz. Biztos volt a dolgában. Végez vele és az összeszedett harcosokkal beveszi még Braavost is. A Mesterek visszaveszik ami az övék. Álmait Mace rombolta szét, ujjainak karjának egyetlen rántásával. A skorpió tölte volt és ő útjára küldte a dárdát. Brutális lyukat ütött a zsoldos testén, aki azonnal bele is halt. Az Első Kard harci kiáltások közepette rontott be a nagyterembe, de csak halottakat és egyetlen élő emberét látta aki a felállással bajlódott. A vezér emberei felsegítették a kis íjászt, miközben ő maga a Titán szemein kersztül tekintett a mélybe. Lángoló roncsokat látott. Azt ahogy az emberek és a Mesterek zászlói gyalázatosan pörkölődnek saját, büszke flottájuk tüzében. Ezen a napon váltak a rabszolgák harcosokká és Braavos szabad városának védőivé. A város pedig az elkövetkező 100 évben hatalmas flottát épített, a hasonló támadások megelőzésére.

 Sarnor királysága( így hívták pedig vagy negyven rivális király uralkodott felette) az ismert világ legnagyobb civilizációi között volt több mint kétezer éven át, ennek mindössze csak töredékéért tudunk történelméről. Az utazók Kiséretjárta Földeknek nevezik a mára már számos vár-rommal rendelkező földrészt, de manapság Dothraki-tenger néven ismerik inkább. Ez a név azonban még eléggé új, hiszen a dothraki fiatal nép, akik csak Valyria Végzete törtek elő keletről tűzzel és vassal, hogy meghódítsak az egykor virágzó, ősi városokat. A nagy sarnori királyságok bukására alig egy évszázadok kellett várni. Miután a Nyugat szabad városai vad, hatalmi harcokba keveredtek egymással amit a Vér Évszadának neveztek el, a füves pusztán is háborúk törtek ki. A végzet után a keleti sztyeppék közel 60, egymással vetélkedő törzse egyetlen uralkodó, Mengo Khal alatt egyesült. Anyja tanácsaitól vezérelve, Mengo Khal rávette a többi törzset uralma elismerésére, aki ellenálló azt kiirtotta. Öregkorára végül nyugat felé tekintett. A magas emberek megvetették a lovasurakat, akik oly sok századon át csak kellemetlenség jelentettek nekik és ők túl sokáig álltak tétlen, amíg a Khalasarok már a a keleti határokon fosztogattak. Egyes királyok zsoldosokként is felfogadták őket saját haborúikhoz. Cserébe hatalmas vagyont ígérték nekik. Mengo khal örömmel elfogadta ezeket, harcolt az oldalukon, megkapta a fizetseget, majd elpusztitotta őket is,így bevétele a duplájára nőtt, amiből és persze hírnevéből, egyre nagyobb sereget épített fel. Egészen addig nem ismerték fel a veszély mértékét, amíg Mengo fia, Moro Khal Khalasarjával egészen Sathar, a híres Vízesésváros falai alá lovagolt. A csatában megtört Shatrakiakat lemészárolták, a civileket elhurcolták. Sathar a füves puszták legszebb városa a langoké lett. Moro Khal új nevet is adott neki.  A Yalli Qamayi, a Jajveszékelő Gyermekek helye. A királyok meg ekkor sem voltak képesek egyesíteni erejüket. Miközben Sathar lángokban állt, Kassath és Gornath királya seregét küldött a városhoz. De nem a lovasurakat ellen, hanem hogy elvegyék a maguk részét a prédából. Éhségük miatt még konfliktusba is keveredtek egymással. És három napig folyt az elkeseredett harc a város romjai előtt. (egy másik rész csatája). A lényeg az, hogy Sarnor nagy városai sorban estek el a dothrakiak előtt. Sathar volt az első város a füves pusztán, de koránt sem az utolsó ami a lovasurak keze által veszett oda. Hat évvel később Moro khal porig rombolta Kasath városát(egy másik részben fejtem ki). Lovasait hihetetlen módon Gornath katonái segítették, miután a királyok szövetkezett velük. 12 évvel később mégis Gornath lett Moro következő célpontja, ami Kasath sorsára jutott. (másik részben fejtem ki). Addigra azonban a folyamatos hatalmi harcokban Horro végzett Moroval így a nagy Mengo Khal vérvonala megszakadt. Horro volt az utolsó nagy khal, akihez minden Dothraki hű maradt. Mikor utódja, alig három évvel Gornath elpusztítása után, ki oltotta életét, nagy khalasarja, tucatnyi kisebb, hadakozó hordára szakadt. Ám Sarnor ettől még koránt sem volt biztonságban, mivel a Magas emberek bebizonyították gyengeségüket, a Horro nyomdokain haladó Khalok pedig örökölték annak hódításvágyát. Egymással vesengve hódítottak egyre nagyobb földeket, győztek le egyre nagyobb seregeken és hurcolták Vaes Dothrakba megtört isteneiket győzelmek trófeájaként. Sorra estek el a Magas emberek megmaradt városai. Csak romok és hamvak maradtak a büszke tornyok helyén.Hamarosan Kyth és Hornoth következett(két külön rész). Egymással versengő Khalok rombolták le őket, akik igyekeztek túltenni a másikon kegyetlenségben. Be verhetetlen Mardosh erődje tartotta magát legtovább, két év ostromzár után azonban őket is legyőztek( megint másik rész.) Mardosh eleste végül végre tettre sarkallta a maradék sarnori királyt. Végre félre tették a viszályaikat és a Sarne folyó teljes hosszáról hatalmas seregben gyűltek Sarnath falai a alatt, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek a Khalok hatalmának. A csillogó páncélba öltözött harcosok nagy zajt csapva már előre kiáltozták a győzelem és az ünnep szavakat. Aztán mikor színre lépett az utolsó nagykirály, Mazor Alexi feltűnt a testőrségével, arany páncélban, lóháton, az éljenzés a tetőfokára hágott. A sereg bátran megindult kelet felé. Aztán az első dothrakival pont Sarnath és Kasath romjai közt félúton találkoztak. Majd még többel és többel. Végül is 80 ezer üvöltöző lovasúr állt a Magas Emberekkel szemben. Egymást hergelték támadásra, a gyilkolásra. 4 Khalasar egyesítette embereit aznap. 4 Khal állt e sereg élén. Haro, Qano, Loso és Zhako Khal. Vérszomjas harcos hírében állt mind. Sarnor nagykirályának seregét olyan harcosok vezették, amiket a lovasok meg csak nem is látták. Kerekeken zúgó szekerek gurultak feléjük, oldalukon egy sor pengével, a fogatban pedig két ember foglalt helyet, hatezer hajtó és ugyanennyi harcos, kik a hosszú pikákat tartották egyenesen, ahogy végül a khalok seregei megindultak ellenük. A dothrakiak nyilakkal próbálták megbontani a soraidat de a legtöbbjük lándzsával és az Arachnak nevezett görbe szablyával hadonászva várták az első ellenfelük lemészárlását. Igazán lecsitult a vérengzésük, mikor soraik összértek és az első soraik felnyársalódtak a pikákkon, vagy lovakkal együtt drabolták fel őket a fogatkerék pengéi. Rögtön a harc kezdetekor a Sarnor fogatok mindenkit magukkal rántottak. Nem tudták megállitani őket. Földrengető rohamuk a lovasurak seregének közepéig hatolt. Haro khal kikerült egy pikát és pengéjével kettészelte a kocsist is. Dothrakihoz méltó halált halt, egy nyilvesszővel a mellkasában miután darabokra vágva,  megtiporva a porba hullt, harcosai teteme közé. Khalasarja megtört és menekülőre fogta. A szekerek üldözésbe kezdtek, a nagykirálynak pedig tetszett a látvány. Végre elűzi a földjéről ezeket a vadakat, végre legyőzi őket és joggal fogják kikiáltani a győzelme után egész Sarnor királyává. Kardot rántott és lassú tempóban, megtartva a katonás rendjüket ők is utánuk iramodtak. A királyt tízezer nehézlovas védte. Utóvédként még ugyanennyi (főleg nőkből álló) könnyűlovasság vonult. És a gyalogság meg csak ezután következett. Szép, rendezett sorokban a közel száz ezer talpig acélba öltöztetett gyalogság és leghátul csekély parittyás és íjász csapatok. A jókedvvüknek azonban hamar vége szakadt. A dothrakiak csak tetették a visszavonulását. Mikor bezarult a csapda a magas emberek körül, a menekülő visszafordultak, és nyílzáport zúdítottak rájuk. Qano Khal és Zhako Khal khalasarjai északról és délről rontottak nekik, míg sánta Loso üvöltőivel megkerülte és hátba támadta őket, elzárva a menekülés lehetőségét. Hatalmas vérengzés tört ki pillanatokon belül. A nagykirály hatalmas seregéből csak néhányuk menekült meg a többit darabokra aprították. Több mint százezer ember veszett oda, köztük Mazor Alexi, hát kisebb király és több mint hatvan nagyúr és hős. Miközben pedig a varjak lakmaroztak testükből, a khalasar ok lovasi köztük járkál a az értékekben civakodtak. Végezetül a védők nélkül maradt várost is kifosztottak a csata után két héttel később. A többi város is az elődeik sorsára jutott a Vér Évszázadának pedig vége lett. 

 Erich Durandon a Viharkirály volt az aki most ismét sereget vezetett a Viharföldek legészakibb szigetnyúlványához. A király serege 2 hét fárasztó menetelés után átjutott királyerdőn, ami után már ott következett a félsziget bejárata és a Massey-ház első és egyetlen vára, Kőtánc.

-Itt megállunk! Ez már az ellenség földje!

Mindenki tábort vért és felallították az őrszemeket is. Fontos taktikai lépés volt a Viharföldiektől, hogy a tábornak csak egy kis része nyúlt túl az erdő határán, így a Massey harcosok elől rejtve volt annak valódi mérete. Ekkoriban, Kőtánc ura a hírhedt kalózkirály Massey (Tejszemű) Justin volt, aki seregével képes volt megvédeni a kanyart bárkitől, bár eddig a híres sereg egyetlenegy tagja sem fedte fel magát. Mivel aznap egy forró nyári este volt, aki csak tehette levette magáról a páncélját. De nem az őrök, ők éberen figyeltek minden gyanús zajra, a fáklyák és tábortüzek fényében. Maga a király is hámozta már magáról a páncélt. Egész magán hordta és neki is jól esett volna, ha végre leveheti terhét és megpihenhet. Először a karvérteket csatolta le aztán jöhettett a fémgallér, majd a mellvért, a páncélzat legnagyobb, legegybefüggőbb része. A jobb oldali szíjakkal kezdte és már a 3.-nál tartott mikor az egyik embere nemvárt hírrel rohant be a sátorba.

-Itt az ellenség királyom!

Erich erre természetesen azonnal a kardjáért kapott, miután visszaszíjazta a vértjét. A sátra előtt várta már a lova, amivel átvágtatott az éjszakán a fák közt egyenest a tábor végéig az első sorokba. A vonalakon túl, nem is olyan messze fények százai gyulladtak ki és közelítette a Durandonok felé. 

-Nyilakat a húrra!-kiáltott az íjászok parancsnoka-feszít!

-Várj! Még ne-emelte fel Erich a kezét-meg ne-ismételte halkan magának is.

Az íjászok ujjai már 10 perce a húrokon feszült, és a húr kezdte húsig bevágni azokat. Szemeik a célpontokat keresték, de mivel kiralyuktól nem érkezett parancs, nem engedhették útjára a vesszőket. Erich lelkesen húzta volna elő kardját, de lemondott róla, ahogy a fények hallótávolság értek.

-Ezek nem ők.

-Íjakat le! - kiáltott a parancsnok, aki szintén látta, hogy az ellenség nem más, mint egy gulyára való marha, ökör és tehén, akiknek szalmakoszorú volt fonva a szarvaikra, hogy meggyújthassák őket. Bőgve, a tűztől megijedve vonultak, a sátrak felé, Erich pedig azonnal utasította az összes közelben lévő emberét, hogy valamivel állják el a csorda útját, mielőtt tüzet fog az egész tábor és az erdő. Vizes hordók tucatjai jártak kézről-kézre. Meg osztották a munkát. Néhányuk az állatokat locsolták, másik meg a viszonylag megnyugodott példányokat kezdték visszafelé terelni, pajzsokkal és lándzsákkal nógatva őket. A parancsnok is tevékenykedett, és sikerült is neki eltévedni rendesen. A nagy testek közt igen nehéz volt a visszajutás, felni attól, hogy mégha csak véletlenül is, mikor lökik fel az embert és tapossák laposra. Egy hideg kéz csúszott a szájára és a következő pillanatban már kidüllett szemei árulkodtak arról, hogy a tarkójába döfött tőr szúrása halálosnak bizonyult. Teste elernyedve zuhant a földre. Ebben a pillanatban több helyen is harcosok emelkedtek ki az állatok közül, akiket sikeresen használták fel a tábor közelébe jutáshoz. Hamarosan mindenhol fegyverek csattogtak és emberek hullottak, ahogy a Massey-ház harcosai cselhez folyamodva rá támadtak a Durandonokra. Kitört a harc, a marhák közt pedig a pánik. Rémülten tiportak el mindent aki az útjukba került. Az emberek és sátrak egyaránt lángra gyúltak. Erich és emberei ráadásul még mindig nem fogta fel mi folyik körülöttük. Gondolkodásra sem volt idő. Egyszer megforgatta a kardját, a hüvely a sötétbe repült róla és megvillant a halált hozó fegyver. Azonnal a harcba indult emberei mellett.

-Harcoljatok!

A tehenek már rég eltűntek a két ház katonái pedig a lángoló sátrak poklában ölte egymást, miközben az íjászok zavarták meg a csillagok ragyogását és osztották a halált. A roham elsöprő volt. És a királyi haderő létszámbeli fölényben volt. Erich erőteljes csapásokat vitt be. Egyik ellenfelének sehogy sem tudott attörni a védelmét. Többször is összecsapott vele, de amaz állta a sarat, de a király valahogy mégis legyőzte. Saját pengéjevel lenyomta ellenfele fegyverét, rátaposott, majd egy határozott, egyenes szúrással pengéje átdöfött a szíven. Abban a pillanatban vége volt, a vére pedig felbugyogott miután a pallos kirántotta a hullából. Egy ordítás csapta meg a fülét a háta mögül. Gyorsan, de csak éppenhogy sikerült lebukni a balta elől, miközben kardját a támadó derekának szegezve rántott egyet rajta és a seben serényen ömlöttek ki a belei. Gyorsan bevégezte, mivel Erich szinte majdnem azonnal, visszakézből lemetszette a fejét. A fejszének is jó hasznát vette, egy másik támadója fejében ált meg végül. Ahogy ő is. Megállt, nem üldözte a menekülőket, de még megtiltotta azt is, hogy egy nyilat is kilőjjenek rájuk. Igazi művész volt. Egy művész aki csak pirossal fest, a vászon pedig a lábai előtt terült el. Össze égett, megcsonkított, szétszabdalt emberek és hamuvá vált sátrak, fák százai. A tűzvészt pedig csak az erdei folyó állította meg. Szrepogva, remegő kezzél valahogy sikerült kitörülnie a vért is a szeméből és a szájáról, hogy szóljon és lássa azokat, akik hallgatnak a szavára. Kardját a földbe döfve kezdett hozzá.

-Emberek gyűljetek körém! Figyeljetek rám! Ezek a szemét gyávák az éjszaka közepén támadtak. Orvul. De most? Hol vannak? Visszahúzódtak a várukba, javuk pedig lábaitok előtt, vérbe fagyva. Katonák! Népem! Ma eltemetjük holtainkat, holnap fegyvert ragadunk és a hullaikon áttmenetelve megmutatjuk Kőtáncnak a valódi erőnket. És ígérem nektek, zászlóik helyett hamarosan a hullák lógnak majd a várok falain, méghozzá a saját rothadó belüknél felaksztva.

-Igen! Miénk a harag! - visszhangozta a sereg.

A felelő nap már újra a Fekete Szarvast ragyogta körül, ahogy büszkén feszített  a pajszokon. Erich Durandon nem vesztett csatát ellenük soha, de minden hadjárata sikertelennek bizonyult és csak Qarlton, az unokája tudta végül elsöpörni ezen fenyegetést. És Viharföldnek csak ezután kellett szembenéznie az igazi problémával. 

 - Kik ezek az emberek?

-Nem tudom biztosan uram. Furcsa a nyelvük. Idegen a vallásuk és sokan vannak.

-Mégis mennyien?

-Amennyien csak lehetnek. Rokonaim élnek felség északra, a Völgyben és hallottam róluk, csakúgy mint északabbra és délebbre onnan.

-Uram támadnunk kellene, vagy legalább visszaszorítani őket most, hogy szemet vetettek ránk is. - szólalt fel egy másik ember is a királyi ülésén.

-Uraim, tisztában vagyok a veszéllyel, nem úgy mint nagyatyám VII. Erich Durandon, a Felkészületlen Erich (nyugodjon békében). Emlékezzetek mit hajtogatott mindig. "messzi földekről jött idegenek civakodásai. És igaza is volt részben. Eddig a pillanatig. Most már ide is eljutottak az Andalok. De nem fogják uralmuk alá vonni a Viharföldeket, sem annak bátor harcosait. A döntésem tehát a következő: holnap, napkeltekor megnéznem magamnak ezeket a népeket. Másnap reggel aztán minden úgy történt, ahogy azt Hódító Qarlton mondta. Számottevő kíséretével kilovagolt Viharvégből és a pártok felé tartottak. A király, mikor meglátta, hogy szerte a Viharföldek partjain Andal hosszúhajók tucatjai sorakoztak, igencsak meglepődött. Vett egy nagy levegőt és a csapatát a homokos talajra vezette, át az Andalok közt, akik csak bámultak és mind megfordulnak utánuk, főleg az élen haladó király után, aki magabiztosan és méltoságteljesen ült nyergében és próbálta a félelem legkisebb jelét sem mutatni, pedig ennyi sok ember, fegyverekkel ráadásul az ő királyságában, nyugodtan kijelenthetjük, hogy elfogta a nyugtalanság. Leszálltak a nyeregből, a tömeg máris körbevette őket. A Viharföldiek szorosan a fegyvereket markoltak, ahogy a kör egyre szükebb lett. Aztán pedig hirtelen megállttak, de mintha a levegő is megálljt volna, akkora csend lett. Ez a csend azonban nem tartott sokáig. A tömeg megnyilt a hajók irányából és egy magas, sisakos, szőke hajú és szakállas férfi állott előttük máris. A mellvértjére festett hétágú csillag egyértelműen Andal mivoltára utalt. Mint kiderült ő volt itt a legnagyobb tekintélyű hadúr. Szívélyesnek tűnt, mert a sátrába terelte a királyt és embereit. A hajók szorosan voltak egymáshoz kötözve, vászonból és egyéb selymekből magaslott felettük a sátor, amit vékony, de hosszú evezők tartották az égben. Egy ilyen sátor, pedig kettő vagy három szélesebb hajót is magába foglalt. Odabent székek várták a társaságot. Miután mindenki elfoglalta a saját helyét, az Andal hadúr leült velük szemben. Egy pár perc csend követte az eseményeket, majd a hadúr szégnyitotta karjait, felhúzta szemöldökét.

-Nos? Miért jöttetek?

-Ez kérdezhetem volna én is-mondta a király.

-Mindent! A földeket, a kincseket és ha kell a véreteket. Ezért pedig kész vagyunk a saját vérünkkel fizetni.

-Rendben-szólt Durandon és máris távozott.

Mielőtt még elhagyta volna a sátort, megfordult és átkiáltott emberei fölött.

-Megpróbálhatod, de az ilyen csak csatában lehet elnyerni.

A kihívás tehát megtörtént, ahogy a válaszadás is.

-Úgy legyen! - hallatszott a válasz a hadúrtól ami feltüzelte a tábort is és hamarosan győzelmi daloktól zengett. Qarlton azonban már nem hallotta, társaival már elhagyták a partokat és újra Viharvég látókörébe kerültek. Vihar készülődött. De nem csak a pártok irányából, az ellenség képében, hanem a szó szoros értelmében is. A csapat még haza sem ért Viharvégre, máris nyakukba szakadt az égi áldás, hozzá pedig villámlás és mennnydörgés társult. A vihar mely annyira ismerős időjárás volt a régióban, amiről e föld a nevét kapta, ismét ádázul csapott le. Végigsöpört a parton a szárazon. Az Andal zászlókat és sátorvásznakat a szél szaggatta, csakúgy, mint Viharvég gyengébb építésű házait. Szitált, esett majd nagy szemekben ömlött az Istenek könnye. Háborút vívott az ég, dobok módjára zengett a felhők közt. Villám tépte a fákat és keltett félelmet a gyenge szívekben. De nem az erősekben, kiknek szíve testükhöz és lovukhoh hasonlatosan páncélozott volt. Ők lesznek azok, kik holnap bátran fognak  az első sorokban is küzdeni akár. A királyért és a Viharföldekért.

Szakadatlanul esett az eső, egészen hajnalig. Az utolsó cseppek pedig már a lovagok páncélján kopogtak, ahogy Qarlton Durandon oldalán álltak a pártot figyelve, az Andalok készülődését figyelve. A lovak kapáltak és nyerítettdk, gazdáik büszkén feszítettek a nyergükben. A király a fegyverhordozóhoz fordult, átvette tőle kardját, pajzsát, rajta a fekete szarvassal. Végül pedig a fejére helyezte sisakját is, aminek két oldalán hatalmas agancsok égtelenkedtek, ami a hordozó Király mivoltát volt köteles jelezni az emberek felé, hisz minden harcos hordott a sajátján ilyent, csak méretben tértek el a királyok agancsaitól.

Qarlton az ég felé emelte a pallosát, a lovagok pedig leengedték lándzsájat. A kard suhintott, baljával megmarkolta a pajzs szíjait, aztán elsőként indult lefelé. 

-Miénk a harag-kiáltották a legtöbben a Durandon ház ősi szavait, aztán követték a királyt a csatába.

Erre lettek figyelmesek az Andalok is és azonnal értesítették a hadurat is, aki a sátorból kilépve azonnal hozzáfogott emberek igazításához.

-Karósáncokat a lovasok elé! Mozgás, mozgás! Harcosok készüljetek! Íjászok mögéjük! Felgyújtani a kutyákat!

-Uram van egy kis problémánk. Az összes vesszőnk elázott. Hasznavehetetlenek.

-Kinek a dolga ügyelni a fegyverekre? - kérdezett vissza vezér, miközben mindketten tudták, hogy ebből semmi jó nem fog származni.

A hadvezér bólintott a jobbkezének aki kimérte a büntetést, átvágott torokkal dobta a hullámok közé. Qarlton és serege közeledett, de korántsem a kívánt sebességgel. A roham lelassult, a lovak elakadtak a sárban, néhány állat levetette gazdáját és inkább a visszautat kereste. Qarlton még hajszolta egy kicsit saját fehér kancáját, de aztán ő is belátta, hogy a páncélok súja miatt csak a gyalogos támadás lehet az egyetlen mód. Visszaküldte hát lovat és maga köré hívta embereit. A lovagok egy ék alakú alakzatot vettek és a király parancsára várták.

-Támadás! Mindet megölni!

Így indultak hát még újból, az Andal harcosok pedig a karósánc közt préselték át magukat, vagy ugrottak át felette és indítottak ellentámadást.

Durandon ordítva csapódott neki az elsőnek és teljes erejével fellökte, majd csizmájával taposta szét a koponyáját. Egy igazi hústorony tartott felé éppen egy hasonló méretű fejszével. A harcos kettévegta Qarlton pajzsát, majd a pengét is kiverte a kezéből. Az óriás azt hitte utoljára sújt le ellenfelére, de Qarltonnak sikerült elkapnia a fegyver nyelét. Az Andal erősen nyomta a fejszét a király felé és Qarlton hiába próbált ellenállni neki, a fejsze foka egyre közelebb került a nyakához. Aztán hirtelen rántott eggyett maga felé és félreállt az útjából. A hatalmas test elvágódott a vizes homokban a fejsze pedig Qarlton kezében maradt, de hamar ellenfele házába vágta, nehogy esélye legyen valaha is felkelnie. Feltámadt a szél majd hirtelen zúdult alá az eső ismét. A csatatéren legalább párszáz halott hevert és még ennyien küzdöttek éppen. Mindenhol folyt a harc és az Andalok jobb fegyverekkel harcoltak. Qarlton egymás után mészárolta le az ellenségeit a bárdjával, mikor egy két kardot forgató Andal lovagot vélt felismerni maga előtt. Péngéit gyorsan forgatta, szúrt és vágott velük. Most egyszerre kettővel is harcolt. Kivédett egy csapás és elrugta magátol ellenfelét. Gyorsan megpördült és jobbjával egyenest keresztül szúrta a torkát. A Durandon harcos szemei kidüllettek, majd sűrű vér folyt a mellkasára, majd meghalt mielőtt még kihuzták volna belőle a pengét. Ahhoz azonban nem volt elég gyors, hogy első ellenfele csapását újból kivédje. Fél is ordított, mikor a kés átdöfte a combját, de megfizetett mereszségéért. A támadás ugyanis a harcos fejébe került. Qarlton felismerte őt. Az Andalok hadvezér volt. Habozás nélkül megindult felé, hiába próbálták az útját állni, a király mindegyiket szörnyű vágásokkal küldte földre. A szerencsésebbek azok voltak, akik egyből belehaltak, mert egy ilyen fájdalmas sebtől szenvedni kevés rosszbb dolog létezik. Végül a közelébe ért, aki pont háttal állt neki. Egy kardforgató támadt rá de a pánceljába beletort az Andal kardja, Qarlton a nyakánál fogva emelte a magasba, a lábai vadult kalimpáltak, ameddig egy reccsenéssel ki nem tört a nyaka és tompa puffanással el nem terült teste a homokon. Qarlton Durandon ismét kész volt lesújtani, mikor a hadúr is megfordult. Jobb is legalább tudta ki végzi be az életét, gondolta Qarlton, mikor közbeszólt a természet egy villám formájában. A király kénytelen volt eltakarni a szemét a hirtelen világosság előtt. Ott ahol előbb az ellenfele állt azonban, most jobban hasonlított egy kupac hamura. Nem tudta mitévő legyen, sokkot kapott a látottakról. A nemsokára becsapódó többi villám végülis döntott helyette is.

-Vissza! Visszavonulás! Szabaduljatok meg a páncélotoktól és futás!

Az Andalok természetesen nem vették üldözőbe őket. Lefoglalta őket a hajótüzek oltása ésaz előbb vesztették el a vezeruket is, vele pedig odalett harci kedvük is. Ezzel ért véget a csata, amit még sok követte és végül az Andalok győztek. 

 Égikert a Síkvidéki királyok hatalmas és erős vára, kétségkívül magasodott Westeros ezen régiójának fölébe, csakúgy, mint ezen vár büszke tulajdonosai a Gardener királyok hosszú sora. Az Andalok érkezése után azonban minden sokat változott a Síkvidéken is. I. Merle király és V. Gwayne is Andal lányokat vettek feleségül, hogy ezzel a királysághoz kössék apjaikat is. Ennek tetejében még Andal lovagokat is magukhoz fogadtak. Az egyik lovag volt név szerint: Se Alester Tyrell is. V. Gwayne királynak és a királyságnak pedig jól jött ezen hatalom.  Ha egy nagyobb Andal király egy tekintélyesebb méretű sereggel érkezett a Síkvidékre, a Gardenerek hamar igyekeztek megvenni a hűségüket, drágakövekkel vagy akár földekkel. Ezen árakért cserébe sokan lemondtak függetlenségükért és lassan egy még erősebb sereg kezdődött formálódni V. Gwayne Gardener király és testvérei lobogói alatt. Síkvidék erős volt, de hasonló erejű szomszédokkal volt körülvéve. Vegyük például Dorn földjét. Kis rablócsapataik állandóan áttörnek a határon és kedvük szerint rabolják vissza a gazdag vidékeket. Óvarosba és környékére már számtalanszor betörtek. Most pedig hír érkezett Égikertbe, hogy tekintélyes méretű haderő kelt át ismét a határon es ereszkedett le a hegyekből, ami még fenyegetés is jelenthet a városra és lakóira nézve. Minden zászló és lovag/ fegyveres alatta, ki gyalog, ki lóháton, elindult Égikertből a királyi utat követve Óváros irányába tartott.

-Rabolni és fosztogatni akarnak? Netán hódítani? Hát el fogjuk venni a kedvüket ezen dolgoktól. Fegyverbe! Óvarosba!-kiáltotta Gwayne király a menetoszlop éléről, emberei pedig örömteljesen kurjongattak és rázták a lándzsáikat az ég felé! Elől haladtak a fivérek, majd a lovasok a zászlóhordozókkal együtt, kik tulajdonképpen kisfiúk voltak, végül pedig a fegyelmezett gyalogság. Lábaik alatt rengett a talaj, ahogy letiportak mindent rovart, növényt ami a lábuk alá került. Óváros falain belül minden ment most is a régiben és nem tudták, hogy veszély közeleg. Aztán aznap este érkezett egy levél a királyoktól Óváros fellegvárába, Westeros legnagyobb könyvtárába. A nagymesternek épp valami fontos dolga akadt, ahogy mindig, mikor egy tanítvány rontott be az ajtón egy levéllel a kezében. Engedély nélkül tette mindezt ezért pedig büntetésre számíthatott volna, csakhogy a mester eltekintett ettől, miután elolvasta az írást. Dorgálás helyett dicséretet kapott és a fiút menten elkuldtem a városi őrökhöz, sietve, lóháton. Fél órán belül már fáklya egész sora világította be a falszakaszt, a kivezényelt harcosok kezében. A kapukat becsukták és elreteszelték a parancsnok szavára. Aznap este már nem jöttek.

Reggel a legtöbb katona az igazak álmát aludta a fal védelmében, mikor a parancsnok vigyázba állította őket. Ekkor szólaltak meg a kürtök, de szemből. Aztán megjelent a dorni hadsereg is 1 ostromtoronnyal, néhány létrával és egy kossal. Ott álltak a kapuk előtt és láthatóan meglepődtek, azt remélték könnyebb dolguk lesz.

-Takarodjatok vissza a sivatagba és zabáljatok skorpiót meg kígyót-kiáltotta oda nekik az egyik katona, mire nagy hahotázás tört ki odabent, az pedig folytatta tovább.

-Ezúttal nem jártok sikerrel, vagy visszafordultok vagy meghaltok, méghozzá a király embereinek kezei által, ugyanis úton van ide..

A parancsnoknak lépnie kellett mielőtt az embere elpofázza az összes olyan dolgot amihez az ellenségnek semmi köze sincs. Ketten rángatta le a falról, majd kötöttek be a száját. Szavai nem találtak süket fülekre. Ezt a parancsnok is láthatta, mikor újból kitekintett. Legálabb 200 ember vált le a seregtől, hogy észak felé tartva felkutassák az ellent.

A fivérek serege gyors ütemben haladt délnek, javarészt gyalogosan. Gyakran pihentek, hogy legyen erejük a csatához. Mikor újból elindultak, akkor érkezett meg az egyik felderítőjük és a sereg így már is értesülhet a Dorniak érkezéséről. A következő lépés bizonyult megfelelőnek: kettévállik a sereg. Egy kisebbre és egy nagyobbra. Az előbbit Ser Alester Tyrell vezeti, az utóbbit pedig természetesen a fivérek. Persze erről még ellenségeink nem ertesülhettek. Az Alester vezette kis gyalogos sereg továbbra is követte a királyi utat a többiek pedig párhuzamosan velük de egy kicsit lemaradva haladtak egy hosszú fasor takarásában. Alester nagyúr csak le hajtott fejjel lovagolt a serege élén. Azt leste miként váltják a lova lábai egymást. Egy kiáltás törte meg a melankólikus pillanatot.

-Mi az ott?

Ahogy Alester felkapta a fejét és leszállt a nyeregből, lovasokat látott közeledni. Még közelebb érve észrevett, hogy nem csak lovakból álla a sereg. Füves terephez nem nagyon illő tevék is érkeztek.

Alester kézbe vette a pajzsat is, majd kardjával egy kört írt le.

-Körbe! Alakítsatok kört!

A Dorniak gyorsan jöttek, ám egy pillanatra lassitottak, hogy jobban szemugyre vehessék a királyi út mellett, a nyílt mezőn öszzetömörült harcosokat, majd ismét megindultak. Alester és harcosai megbujtak a pajzsaik mögött. Aztán a lovak és tevék a pajzsfal előtt váltak szét közvetlenül. Jobbról és balról körítve a harcosok körül. Alester és emberei tudták, hogy akkor van esélyük győzni a túlerő ellen, ha megőrzik vonalak zártságát és le-le sujtanak az ellenségere.

-Szorosan!-adott parancsot Tyrell és a mellette álló harcosnak sikerült egy ló ála vágni kardjával. Az állat el unott társai pedig átugráltak fölötte. A dorni meg egyenest átzuhant a pajzsfalon. Fel sem ocsúdhatott, Alester  kardja máris a hátába vágódott. Mindeközben nyilak is zúgtak feléjük. A harcosoknak be kellett húznia a fejüket, mivel a lovak nyergéből remek rálátással voltak a gyalogosokra. A dorni seregek magvát a lovasíjászok és a könnyűlovasság adta. Mivel elég gyakoriak voltak a határvillongasok, Dornnak e fajta harcmodor vállt az előnyére, nehézpáncélzattal rendelkező szomszédaik, Síkvidék és a Viharföldek harcosai ellen. Ilyen pajzsfalak megtörésére tervezték őket. Abbahagyták a játszadozást és előkerültek a láncok, a végükön görbe, éles vashorgokkal. Megpróbáltak félelmet kelteni azzal, hogy vadul csörgették a fejük fölött, majd lecsapott az első és egy harcos máris a lába után kapott. A penge mélyen a húsaba vágott a lánc pedig a bokájánál fogva rángatta ki a sorból az ordítozó szerencsétlent. Azt a harcost, ki imént terített le egy lovat Alester mellett. Nem szenvedett sokat. Egy szablya suhant és ledördült a feje. A dorni harcos pedig utánná egyből megfordult, mert szemet vetett a kínálkozó alkalomra, hogy levágjon még egy két harcost. A pajzsfal ugyanis egy pillanatra kilyukadt és a harcos berontott ezen a résen Alester mellett. Ser Tyrell ugyan elhajolt a kardja elől, de a lovas átvágtatott a Gardener harcosok közt és csinált egy másik rést is, amin távozott. Egy gyalogos hátát felhasította a másiknak meg a nyakába vágta a kampót, hogy a pajzsfalon kívül tapossák halálra a paták.

-Betömni a lyukat! Álljatok szorosabban! - Alester látta, hogy emberei percről percre fogynak, tekintetével pedig egyre gyakrabban kereste a királyok seregét de nem látta sehol, csak azt, hogy most egy téve törte át a vonalat a háta mögött, és felé tart egy lovas harcossal mögötte. A tévét kikerülte, decsak épphogy. Emberei leütötték lovasát és Alester megszerezhette a lándzsájat, amivel sikerült leszállasra kényszeríteni a másik lovast is. Azt vették észre egyszercsak, hogy egyre kevesebben vágtáznak körülöttük. Mind megfordulnak és otthagyják őket.

Feladták, volna? És most a túlélők elmenekülnek?

Korántsem. Egy helyen csoportosították az erőket és rendezték soraikat. Alester tudta mire készülnek és kiadta a parancsot.

-Egy vonalba, pajzsfal, lándzsákkal előre!

Dorn serege újabb rohamot indított és végül sikeresen törte át a Síkvidék harcosok sorát. A lovasok szabadon kaszabolhatták őket, mindenki elszakadt a másiktól és csak magára számíthatott. 

Ser Alester gyorsan forgatta kardját. Kihúzta a egyikből máris hasíthatta le a következőt. Majd egy csatanást érzett a fején és elterült a mezőn a halottak közt. Eszméleténél maradt és szükség is volt rá, ha életben akart maradni, mert a dorni aki előbb ütötte le a pajzsával, most felé tornyosult, megragadta a torkát és lassan szorítani kezdte. A lovagból kezdett kiszállni az élet, mikor az ellenfele hirtelen engedett a szorításból, mert társai kiáltozására lett figyelmes. Kürtszó hasította át a csatazajt. Ezt a helyzetet használta ki a lovagunk is. Ledobta magáról a turbános haramiát és tőrét a szívébe mélyesztette. Köhögve tápászkodott fel, miután megtalálta a kardját. Látta, hogy emberei üldözőbe vette a menekülő ellenséget. És, hogy Gwayne király és harcosai mellette serényen hányták kardélre, minden olyan sivatagi patkányt, akit csak utol tudták érni. Alester is csatlakozott az űzéshez, miután talált egy lovat. Nyaka ugyan még mindig fájt, de karjába új erő költözött és s készen állt a következő ellenfele megölésére.

FOLYTATÓDIK HAMAROSAN. 

Jegyzet a Stark históriák, a „Farkasháború” c. fejezetéből.

A Vasszülötték és a Tél királyai időtlen idők óta ölték egymást. A Starkok még nem egyesítették Északot, de az északi kisebb házak, akik a nyugati partokat uralták, hűséget fogadtak A Starkoknak és együtt kezdtek háborúba a bőrváltónak nevezett Gaven Greyjoy királlyal. A vasemberek most is a nyugati partokon és a Medve szigeten tanyáztak. A Gloverek, a Mormontok, a Fisherek és a Rydek is a Starkok oldalán harcoltak már. A nagyurak és seregeik Deresben, most egy térképasztal felé görnyedve tanácskoztak a királlyal.

-Jómagam és a többi lord az embereikkel együtt visszatérünk földjeinkre. Álruhákban járjuk az utakat és minden nagyúr a saját seregének segítségével támogatja a lázadást. Sikerülnie kell a tervnek, mert tudom ,hogy egyetlen Medve szigeti Mormont, se más északi nem tűr meg maga fölött egy madárszaros sziklákról jött királyt.-tartotta a beszédet Lord Mormont és tervét egyértelmű Igennel fogadták el.

-Elűzzük a Greyjoyokat. Rendben.-helyeselte Stark is.-de szerintetek néhány hold múlva nem térnek majd vissza partjainkhoz, hogy újból kezdjenek mindent.

-Állandóan őrizni kell a partokat és jelezni,ha megérkeznek-szólt Glover nagyúr is.

A tanácskozás megtörtént és jöhetett a terv kivitelezése. A nagyurak mind visszatértek, kilétüket titkolva megszálltak váraik fogadójában. Gavenhez másnap érkezett a hír, hogy gyarmatosítani kívánt területein lázadást próbálnak szítani. De mit is várt ugyan? Tudta, hogy az északi népek nem hajlanak meg csak úgy, bárki szava előtt. Erővel kell tehát rájuk bírni akaratát és kiterjeszteni feléjük hatalmát, hadd csatlakozzanak ők is a Vas-szigetek birodalmához. Hamarosan csapatok érkeztek Kövespartra, Patak-vidékre, Erdőmélyére és a Medve szigetre is. Mormont nagyúr tudott a csapatok partraszállásáról, ennek ellenére elment a piacra és ott felmászott s legmagasabb bódé tetejére, hogy mindenki jól lássa és hallhassa.

-Figyeljetek rám emberek! Előttetek áll a döntés! Nem volt még elég az elnyomásból? Ne tűrjétek tovább, hogy hazugságban éljetek. Ki a ti királyotok? Egy deresi Stark vagy ez a Gaven, aki még a saját szigetén sem igazi úr. És kik parancsoljanak nektek? Szabadon élnétek, vagy eltűritek, hogy egy koszos rablóbanda sanyargasson titeket. Verjétek le magatokról a rabigát!

-Jobb lesz,ha befogod a pofád bolond ember, vagy folytasd, ha meg akarod magad öletni.-szólt oda az egyik városlakó és legyintett.

-Hallgass az öregebbre rendbontó!-mondta az imént érkezett parancsnok.

-Most szépen velem jössz! Az uram szeretne veled elbeszélgetni.

Lord Mormont minden egyéb nélkül lemászott és a parancsnok elé állt. Hátravetette csuklyáját és távozásra szólította fel a Vasembereket.

-Lord Mormont vagyok, a Medve sziget igazi ura. A beszélgetésnek pedig itt van vége. Medvék harcoljatok.

Lord Mormont körül álló alakok is lekapták csuklyaiakat és kardot rántva az ellenségre törtek. Néhányuk pedig a parasztoknak osztogatott fegyvert.

A Parancsnok fel sem eszmélt, de máris egy szúrást érzett a torkába és összeesett a vérveszteségtől. Egyik embere egy kardot dobott felé. Mormont elkapta a markolatát és teljes erejéből levágott egy fejet, majd levágta a mögötte lévő ellenfelét is. Az utolsó életben maradt Vas-szigeteki már azt hitte, megmenekül, mikor egy lovas utolérte és leszúrta. A Medve szigetről senki sem tért vissza élve. A Kövespartokról és Erdőmélyéről is csak néhányan élték túl. Észak visszaszerezte területeit a rablóktól és hűségük a király felé erősebb lett, mint valaha. Mindenhol erősen folytak a milíciák kiképzései. Szinte megduplázódtak a part menti seregek számai. Szükség is volt rá, mert Gaven portyázásai ismét meggyarapodtak. Partra még nem szálltak. Kisebb összecsapásokkal még visszatartottak őket a tengeren. Maga a Tél királya és háza népe szállt tengerre. Szerencséjükre a Vasszülöttei csak néhány halászhajóval és egy két hosszú hajóval( elvétve) portyáztak. De mivel a Greyjoyok a tengeren a legerősebb ellenfelek, erős veszteségeket okoztak a győztes Starkok közt.

Minden év elején a flották egyre nagyobbak voltak, mígnem az egyik menekülésre kényszerítette az északi hajóhadat. A hajók elúsztak a már jól ismert Medve-szigetre. Itt gyűlt a haderő java.

-Az a tetves rablóbanda alaposan meglepődik majd, amikor egy igazi hadsereg ellen kell majd küzdenie, nem pedig a falusi csőcselék ellen.-hangoztatta fennhangon Mormont nagyúr és a hátára csatolta( két szíjjal) termetes, vasnyelű baltáját, a Valyriai acélból kovácsolt csonkolót.

-Ahogy hallottam Glover, Fisher és a többiek ökle is ég a vágytól, hogy közelről megtapasztaljanak egy igazi csatát.

-Végig, a partok mentén állandó, erős őrség gátolja a partraszállást, a sűrű, kihegyezett cölöpkerítés mögött (persze).

-Helyes,helyes-bólogatott Stark nagyúr.-partot érnek majd, de a hajóik java megsérül, így a partokon fognak ragadni, mert a hajójavítás időigényes munka. És ha már a szárazföldön vannak, oly esetlenül mozognak és harcolnak majd, mint az a rusnya címerállatuk, a Kraken, ha partra vetették a hullámok. 

A Hódítás előtti 3000. év második holdtölte első napján, Gaven Greyjoy nem várt tovább, megindította az 50 hosszú hajóból és még 50 kisebb hajóból álló flottáját észak felé. Hajóit azonban nem szórta szét az egész partszakaszon, hanem egységes erővel zúdult a köves partokra, hogy áttörje az ottani védelmet. Fisher nagyúr felkészült a harcra. Mögötte sorakozott fel a többi nagyúr és a Tél királyának serege is. Minden part menti településükről kivonták az embereiket és a Vasemberek egyesített hadaira ők is egységesen válaszoltak.

Megjelentek az első hajók, majd a többi és még több. Hallották a kürtjeiket, válaszul pedig az északiak is megfújták a sajátjaikat. Egy hajón, nagyjából elférhettek 200- an, 4 sorban. Hosszú téglalap alakú pajzsaikon villogott az arany Kraken, tetejük, pedig az emberek nyakáig ért. Hajóik nemcsak a kürtszavaktól voltak hangosak. A Vasemberek egységesen verték a hajó tatjához lándzsáikat és harci énekeket kántáltak.

-Dalos kedvükben vannak a tengeri rohadékok-mosolygott Lord Stark.

-Ha zenét akarnak, akkor megkapják. A dobokat!

Hatalmas hangzavarral a dobosok is belekezdtek a zenélésbe, miközben előléptek az íjászok, meggyújtották a nyilakat és a hajók fel repítették. A Vasemberek közül senkit sem ért találat, csak a hajók orrát gyújtotta meg a tűz, amit a csapdosó hullámok eloltottak. A nyilaktól messze voltak, de a víz már sekély volt az első hajóknak és veszélyesen közel voltak a víz alatt leselkedő, első védvonalhoz. Az evezősök már lassították, mikor a legelöl ülőket a hajó orrával együtt szétzúzták a víz alatt leselkedő, hatalmas oszlopok. A többi gályarabnak sem igazán volt esélye az életben maradásra, hisz az evezőkhöz láncolva mind megfulladtak. Ki előbb, ki utóbb. A sérült hajók mögött feltorlódott a flotta többi tagja is. Kénytelenek voltak a hátsó hajóikból az elsőre átmászni és miután az első sor roncsainak lecsapódtak hídjai( amelyiket persze nem roncsolt szét az oszlop) és kirajzottak a partra, hogy felvegyék az alakzatot. A Stark íjászok pedig közelebb húzódtak az oszlopokhoz, hogy tiszta rálátásuk legyen az ellenségre. Még egy nyilat sem eresztettek el, mikor a Greyjoy hajók keserű meglepetéssel szolgálhattak nekik. Hajóik orrából ugyanis lángsugarak törtek elő. Szétrombolták a falat és vele égtek az emberek húsai és csontjai is. Az északiak hátrább vonták csapataikat a Vasemberek pedig porrá égették a második védelmi vonalat. Átkeltek a hamvakon és az íjászaikat küldték előre, hogy ritkítsák ellenfelük erejét. A Starkok is ugyanígy tettek. Leadtak egymásra egy sorozatot és a Vasemberek teljes serege az Északiakra zúdult. Mormont nagyúr előkapta csonkolót, csakúgy mint Lord Stark Jeget és elsőként indultak meg az embereik pedig követték őket. Lassan kocogva közeledtek az ellenségeikhez, aztán az utolsó szakaszon az összes erejüket beleadták és hatalmas erővel estek nekik. A Tél királya egyből felnyársalt két embert egyszerre, a Jég pedig örvendezett és itta magába a vért. Mormont nagyúr közvetlen mellette küzdött. Csonkolóval hatalmas ívben csapkodott maga körül, senki sem merte megközelíteni. Térdből levágta egy vasszülött lábait, Stark pedig mélyen a hátába döfte Jeget. A Tél király máris fordult, és elhajolt egy fejsze elől, de pengéje felvágta ellenfele láncingét és a húsába mart. Összegörnyedt, de egy pillanat alatt vége is volt, mikor Mormont a fejébe állította Csonkolót és leszakította a nyakáról. Így küzdöttek egymás mellett. Egyik megsebesítette a másik pedig megölte. Hiába volt a lángszóró, meg a létszámfölény és a vad mészárlás, amit a Vasemberek tanúsítani szoktak a csatatereken, nem állták sokáig a harcot a szárazföldön. Keményen csaptak le, de az északiak kardjai és pajzsa most is erősebbnek bizonyult. A 4000 fős seregük közel fel odalett. Bevetették a szigetük teljes haderejét. Az északiaknak csak néhány háza harcolt, kb 3000 emberrel, de alig ezrük hagyta ott a fogát. Miután a vasemberek elvonultak, megjavították a falat, és a szétroncsolt hajókat is beépítették a védelembe.

A vasemberek lételeme mindig is a harc, a hódítás, de legfőképp a rablás, fosztogatás volt. Nemegyszer tört ki már azonban belháború is a Vas-szigeteken, mikor mindenki ölte a másikat és ilyenkorra erősen megfogyatkoztak eme rablóhadjáratok, mivel minden emberre szüksége volt az adott házaknak a túlélésre, mások legyőzésére. Egyik nagy háború a vallást is megkérdőjelezte a szigeteken. A Greyjoyok az ősi istenséget, a Vízbefúlt Istent imádta. Vallási háborút indítottak azok ellen a Vas-szigeteki házak ellen akik viszont a Hét-szentben hittek. A Greyjoyok ravaszságukban elnyerték Aenys Targeryennek( a Hét Királyság akkori királyának.) a támogatását és sikeresen űzték ki az idegen vallást a segítségével a földjükről. Közel kétszáz év telt el azóta, mire a Kraken felébredt. A kocsmákban és kikötői bordélyok százaiban mesélték az öregek a történeteket a régi szép időkről, a vasemberek gazdagságáról és büszkeségéről, és hogy minden evezősnek tucatnyi sófeleség melegítette az ágyát. Sok fiú és fiatal férfi részegedett le hasonló történeteket hallgatva, dicsőségesebb rabló hadjáratok után áhítozva. Köztük volt Dalton Greyjoy is, Pyke és a Vas-szigetek örökösének ifjú, zabolátlan fia. Hamar felnőtt a feladatához. 5 évesen már evezett, 10 évesen pedig már rablóhadjáratokat vezetett a nagybátyja oldalán. Egy alkalommal, mikor legyőztek egy Kalózkirályt, Dalton ellenfele neki adta a kardját, ami egy Valyriai acél volt, amit Dalton Alkonynak nevezte el. Ő volt élete szerelme. Egyszer zsoldosként is szolgált a lépőköveknél, és szemtanúja volt, ahogy nagybátyja elesik. Könyörtelenül megbosszulta. Tucatnyi sebből vérzett, de kikeveredett a harcból. Ettől a naptól fogva Vörös Krakennek nevezték. Még ugyanebben az évben érte utol a hír, hogy apja meghalt, így Dalton Greyjoy lett az új Vaskirály. Beiktatása után azonnal hosszúhajókat épített, kardokat kovácsolt, és elkezdett harcosokat képezni. Sokan érdeklődtek, hogy mire ez a nagy készülődés, mire a nagyúr így válaszolt:

Vihar készülődik.

Két évvel később pedig kitört a sárkányok háborújának nevezett eseménysorozat, amit Dalton megjósolt. Hol az egyik hol a másik oldalra álltak, hatalmas kincseket és jólétet hozva vissza ismét a Vasembereknek. A nagy gazdagság útján megnőtt a jólét, a népesség, ezért több volt a kiképezhető katona is. A rablóhadjáratok pedig nemcsak megújultak, de hónapról-hónapra növekedtek és immáron nemcsak a két háborúzó félt támadták, de megtehették azt is, hogy messzebbre hajózzanak, mint eddig bármikor. Elérték Essos földjét is. Nem lehet tudni pontosan, de valahol a Kontinens déli részén keveredtek ki végül abból a ködből, ami már két hosszú hete keringett a tengeren a fejük fölött. Volantis. A legősibb Szabad Város partjai mellett hajóztak éppen. Valahol ki kellett kötniük, nemcsak ellátmány miatt, de információkat is szerezni. Ez utóbbit pedig hol lehet legjobban megszerezni, mint egy bordélyban. Volantisnak sok kikötője volt, révén nagy földterületének. Ám a kikötői bordélyok közül is a legnagyobb egy Kék Lótusz nevű intézmény volt, ahol igen sok ember megfordult már a város fennállása óta. Dalton néhány embere kivételével, akiket árufeltöltéssel bízott meg, betért a fogadóba. Az pedig csak úgy hemzsegett az élettől. Most is csúcsforgalom volt, mint mindig. A férfiak ittak, ettek, hangosan nevettek és káromkodtak. A leányok lengébbnél lengébb öltözékekben járkáltak fel-alá és tálcákon kínáltak sokféle finomságot, vagy éppen önmagukat. A kilincsek pedig egymás után cseréltek gazdát az ajtókon. Lord Greyjoy leült a bejárati ajtóval szemben lévő, kis takaros helyre. Egy örömlány máris kiszolgálta, majd megkérdezte nem e vágyik esetleg valami egyébre is, miután megjegyezte neki, hogy jóképű férfi. A király nemet mondott, de helyette örömmel felajánlotta egyik emberét. Néhány óra múlva aztán visszatért, kicsit peckesebben, kicsit büszkébben járkált.

-Mi a helyzet?-kérdezte

-Hát nem volt valami beszédes, viszont azok a mellek meg a segge.

-Ember, a lényeget mond.

-Sok kifosztható település van a közelben felség, és még több népség jár errefelé. Különböző zsoldoshordák.

-Nem.

-Halászfalvak?

-Nem.

-Dothrakiak?

-Nem, kurvára nem. Nem érted? Használhatatlan vagy.

-Akkor már a kalózokról nem is szólok-motyogta magában .

Dalton azonban erre a szóra felkapta a fejét és alaposan kifaggatta emberét, már amennyire csak tudta. A kalózok is látogatják ezt a létesítményt. Gyakori vendégek voltak és mindig 3 óra után érkeznek. Most fél órával jártunk három előtt. Aztán eljött a pillanat és, ahogy az első tiszt mondta megjelentek a kalózok. A kapitányuk mosolyogva lépett be az ajtón és máris várta a kiszolgálást. Ugyanaz a lányka lépdelt hozzá is. Dalton pedig észrevette, hogy gyanakvóan méregeti őt, óvatosan fél szemmel, miközben a lánnyal beszélgetett. Aztán felkiáltott, amire mind Dalton és az emberei is felkapták a fejüket.

-Mit mondtál? Vasemberek?-kérdezte a kapitány a lánytól, majd tett egy lépést hátra.-ha nem haragszol kedves, majd máskor visszanézek.

Sarkon fordult és máris eltűnt az ajtón túl. A vasemberek meg utána. Gyorsan siettek kifelé a legközelebbi dokk felé, követve a felfordulás nyomát, amit a menekülő kapitány hagyott maga mögött. Ám mindegy milyen gyorsan igyekeztek, Dalton és emberei szem elől tévesztették őt. Bosszúsan és fizetés nélkül távoztak, majd újabb két nap, part menti hajókázás követte az eseményeket. Ezúttal valami más késztette őket a megállásra. Egy füstölgő falu és romjai. Dalton és emberei hiába kerestek túlélőket, csak üszkös halmokat és hullákat találtak. Aztán az egyik ilyen rom alatt megmozdult valami. Egy férfi volt az. Az első tiszt azonnal kihúzta és vizet adtak az emberkének. Megtudták tőle, hogy egy kalózbanda jött erre, és elvittek mindent, a kis ládikáját azonban nem sikerült megtalálniuk. Daltonék megígérték neki, hogy magukkal viszik és gondját viselik, csak adják oda a ládát. Mivel a nyomorultnak ez volt az egyetlen esélye a túlélésre belement. A hajók újra elindultak és az ő vezetésével a kalózok vélt távozási iránya felé tartottak. Aztán, mikor épp nem sejtette, és nyugodtan ette a krumplit meg a halat, két Vasember állt elé.

-Más is éhes ám!

-Bocsánat, megosztom veletek amim van.

-Nem rólunk van szó-mondta az egyik-gyere megmutatjuk!-mondta a másik.

Elsétáltak a hajó farához, majd az egyikük ott egy pallóra mutatott.

A férfi mit sem sejtve, bár kicsit nyugtalanul kisétált, majdnem a végéig, hogy szemügyre vegye az alant köröző cápákat. Megrezgett alatta a léc, mikor a Vasemberek belevágtak egyet a fejszéjükkel, majd a fa az emberrel együtt leszakadt és halak is örülhettek végre. Nem volt elég élelem és hely mindenkinek. Még mindig köd volt mindenhol. A két Vasember röhögve otthagyta a pallót, mikor oldalról belecsapott valami a hajóba. A rázkódás, olyan erős volt, hogy a fedélzetre került víztől mindketten megcsúsztak, átestek a korláton és csatlakoztak az ebédhez a Cápákhoz. Aki másnak vermet ás...

Dalton is éppen a fedélzeten volt, és gyors helyzetfelismerésre volt szükség. Szerencsére rendelkezett ilyennel, mert a kalózok megtalálták őket. Hajójuk orra léket ütött a Vasemberek farán. Dalton azonnal íjászokat vezényelt az átszakított korlát két felére. A korlát pajzsokkal volt kirakva és ezek mögött bújtak meg a katonák.

Senki nem látott semmit, nagy volt a köd, csak az első árbocrudat látták, de mögötte semmit.

Aztán egy sípszóval kezdődött minden.

Kalózok törtek ki a ködből, ordítva, szablyáikat rázva törtek át a ködön.

-Most!-kiáltott Dalton és villámgyorsan felállt, csakúgy mint a katonái mellette, és vaktában lőttek mindenre ami mozog.

Mikor az első nyilak becsapódtak, egyidejűleg megindult a második támadó hullámuk. Köteleken himbálódzó ellenségek hasították át a levegőt és estek le a Vasemberek tatjára. Mindenki fegyvereket ragadott, azt ami csak a kezük ügyébe került. Fokost, baltát, lándzsát, kardot és mindenfajta pengét használtak. További harcosok jöttek elő a hajóból, egyikük jelentette a királynak, hogy vészesen süllyed a hajó. Már félig elárasztotta a víz. A farba már egy cápa is beúszott időközben. Odafent percenként haltak meg az emberek. Dalton kardja, Alkony pedig élvezte a vért, és újabb áldozatokat akart. Az emberei nem engedték át a kalózokat annál a pontnál, ahol a hajójuk az övéjükbe csapódott, a gond az volt, hogy a Greyjoyok sem tudtak átjutni, pedig a hajón kiömlött vér, már keveredett a tenger vizével, és kezdte elárasztani a tatot is. Daltonnak sikerült elkapnia egy kalózt, mikor az éppen földet ért ideát. Az megpróbált lesújtani rá, ám a Vaskirály elkapta a karját, jobbjával pedig az álla alatt tolta be Alkonyt a férfiba. Be és ki. A mély sebből ömlött a vér és mire a feje földet ért, már halott volt. Dalton elvette a kardját és habozás nélkül elrepítette, ami átvágott egy, kettő, majd három kötelet is, az átröppenő kalózokat pedig örökre elnyelte a hullámsír. A király megragadta a kötelet és embereinek is ezt ajánlotta. A vasemberek többsége átszállt a kalózhajóra. Most már itt folyt a harc, miközben az övéjüket már teljesen elnyelte a víz, csak zászlók lobogtak még, mielőtt azok is víz alá kerültek. Kezdett oszlani a köd és a tisztuló tengeren felfedeztek még egy kalózhajót. A még rosszabb az volt, hogy Dalton nem látta flottája többi hajóját sehol. Most viszont arra kellett koncentrálnia, hogy megtudják vetni a lábukat a fedélzeten. A kalózok pedig jöttek. Ketten támadtak egyszerre Daltonra. A vasemberek boldogultak, legalábbis addig, míg a másik hajóról át nem szálltak. Utána elszabadult a pokol. Dalton megküzdött a két ellenfelével. Előhúzta a fejszéjét is. Egy kardcsapást hárított vele, majd szemközt vágta a kalózt és vére magasra fröccsent. A másiknál lándzsa volt. Alkonnyal félrecsapta a fegyverét, így a hegye az árbocrúdban állt meg, Dalton pedig felnyársalta. Markolatig nyomta belé a pengéjét. Aztán valaki fellökte. Egy holttest volt az, amit rálöktek. A Vaskirály levakarta magáról az első tisztje hulláját, miközben a test alól próbálta kiszedni a kardját. A következő percben megint rátámadtak és nem akad semmi más a keze ügyébe, csak egy nagy bárd.

Erősen gyomron vágta ellenfelét, annak nagy meglepetésére. Megtántorodott és már nem volt képes kivédeni a következő csapást. A bárd három vágással darabokra szedte. Majd megint váratlan dolog történt.

-Greyjoy zászlók!

E két szó a Vasembereknek megkönnyebbülés a kalózok számára a vereség volt. Az események ezután gyorsan követték egymást. A kalózok hamar megtörtek, de feleslegesen kértek kegyelmet, mert mindet megölték. A kapitányt maga Dalton kötözte az árbócukhoz, miután magukkal vitték, a kabinjában talált kincsekkel együtt. Annyit találtak, hogy egyből lefújták az évi portyát.

A hazaúton pedig minden órában kivágtak egy darabot az árbóchoz kötözött kapitányból, mígnem lassan kiszenvedett és csatlakozhatott a lakomához, odalent a cápáknál.

Észak és Nyugatvidék mellett finom csemegének számított még a Folyóvidék gazdag, zsíros földjei is. A régióban a Három folyó( a Zöld, a Vörös és a kék ág találkozásánál) jelentősége sosem volt nyilvánvalóbb, mint amikor Harwyn Hoare, Fekete Harren nagyapja Arrec viharkirállyal csatázott a folyóvidékért. Miután hazatért Essos vidékéről, ahol bátran harcolt a Második fiak oldalán( az első évad hetedik része,https://westeros-nagy-harcai.blog.hu/2017/09/30/ww_westeros_wars_705) , Kőököl Harwyn néven királlyá koronázták. Hogy új státuszát biztosítsa, és mellesleg beírja magát a történelembe. Félelmetes sereget gyűjtött össze, szerte a Vasszigetekről, hajóra rakta őket. A hosszúhajók befogadták a néhány ezres sereget. Sorra töltötték meg a vitorlásokat, pajzsokkal díszítették a széleiket, zászlót vontak az árbocrúdra és a szakadó esőben szinte megélénkült a rajta lévő címer**. A vasszülöttek vitorláit a kora reggeli szél dagasztotta és áztatta, ahogy az evezők segítségével egyre növelték a sebességüket és a folyóvidék irányába tartottak. A vasszigetekiek már így is rendszeresen fel-fel hajókáztak a folyókon és kényükre-kedvükre fosztogattak, a folyami urak pedig visszavonultak előlük, mert eszük ágában sem volt egy olyan király nevében harcba bocsátkozni, akit úgyszintén utálnak. Azok akik mégis vállalták a harcot, kegyetlenül megbűnhődtek, főleg most, hogy az apró portyák nagy flottává duzzadtak. Harwyn zászlóshajója az élen haladt és elsőként ért be a Vasember-öbölből a Kék-ág folyó egyik mellékágába. Látták Tengerszem flottáját, amit sebtiben állítottak ki a Vasemberek érkezésére. A hajók azonban, rajta a folyóvidéki Mallisterekkel , csatlakoztak a hódítókhoz. Főleg miután a Tullyk,(a folyóvidék igazi uralkodóházának fejének Tommen Tullynak a törvénytelen fia egy fiatal lovag) Samwell vezetésével sereget vezényelt Sziklazúzóhoz, hogy kiálljon Harwyn ellen.

Miután Sam íjászai elkezdték lőni a vezérhajót, a Vaskirály kénytelen volt megállítani a flottát, hogy válaszoljon a sértésre.

-Nincs bennünk félsz!!- kiabálta Tully nagyúr fattya a mezőről.

-Bevallom nincs, ha ki mersz állni elém. És ugyanez mondható el az eszedről is kölyök.

Harwyn koronával a fején, páncélban és egy szál csupasz karddal kiugrott a kavicsos partra. A vizet a nyakáig felcsapta a csizmája, de ez sem hűtötte le a forró fejét.

-Tudod ki vagyok fiú. Egy királlyal beszélsz most-mondta, miközben közeledett a serege felé.-te csak egy fattyú vagy, annyi mint a seggemen a pattanás. Egy rühes fattyú, ki lovagot mímel. Na és az embereid? Egyik sem tud rendesen célozni.

Harwyn a szíjait babrálta és darabonként fejtette le magáról a páncélját.

-Ide lőjetek nyomorultak!

Samwell gőgjében és beképzeltségében máris parancsba adta a tüzelést. Harwyn erre megállt és hangos nevetésbe tört ki, mert ő már látta ahogy egy hajónyi embere épp most rohanja le és támadja hátba, széttépve Samwell seregét és a lábai elé gurítva annak fejét, miután kettéhasították, hogy mindkét szülőjének elküldhessék egy-egy darabját. Több százan fulladtak meg a menekülés közben. Az egész csak elterelés volt, Harwyn pedig fellélegezhetett, hogy a nyilak egyike sem találta el és folytathatják az utat. Rátértek magára a Kék-ágra, miközben Tully nagyúr harc nélkül menekült el Zúgóból a Vasemberek közeledésére, hogy teljes hadával csatlakozzon az Agnes Blackwood úrnő és fiai irányítása alatt Hollófánál gyülekező sereghez. A Vasemberek eztán szétszedték a hajóikat és vállon vitték át délre, Jóvásáron keresztül és tették vízre újra a Vörös Ágnál. Lady Agnes és Lord Tommen seregei pedig ott álltak velük szemben, Hollófa mezején. Kőököl lehorgonyzás nélkül szállt ki a hajóból, bízott benne, hogy ez az ütközet nem fog sokáig tartani. Harcosai széles vonalban álltak fel, pajzsaikat a sáros, kavicsos talajra állították, kardjaik lapját a pajzsaik tetejére helyezték és megbújtak mögötte. Egy második sor, lándzsákkal szintén az elsők pajzsainak feszült. Három méter hosszú meredező veszedelem. A Tullyk és a Blackwoodok vezérei magasba emelt fegyverekkel tüzelték fel a seregüket. Pajzsaikat verve megindultak, hogy szembenézzenek a sorsukkal. Tommen Tully lován ügetett az élen, a többiekkel együtt. Maga mellett lengette pengéjét, és izgatottan várta, hogy a vas megízlelhesse az első csepp vért, ahogy a húsba vág. Aztán Tommen előtt elborult a világ. A szívéhez kapott és egy vessző hegyét tapogatta ki, ami átfúrta a hátát. Vágtázó lova nyergében még volt annyi ereje, hogy hátrapillantson és lássa, hogy emberei egy része nyilakkal a testében vonaglott a füvön, a többiek pedig elkeseredett harcot folytattak a Brackenek ellen. Ők ugyanis hírét vették, hogy esküdt ellenségek harcba bocsátkozott a hódítókkal. Amilyen gyorsan csak tudtak a harctérre indultak és mindenki meglepetésére hátba támadta a másik két folyami ház seregét. Ekkor Harwynt is elkapta a harci láz. Kirontott a pajzsfal mögül és rohamra indította seregét. Tommen visszafordult, Harwyn pedig lesújtott. A Vaskirály volt az első aki ellensége vérét ontotta. Felszakadt páncéllal és mellkassal zuhant le a nyeregből, lova előtt pedig utat nyitotta, majd mielőtt a Blackwoodoknak estek ismét zártak. Lándzsáik felnyársalták a folyami embereket, kardjaik, pedig nem tudtak betelni a vérükkel. Sokuknak sikerült elmenekülni, de magát Agnes úrnőt és fiait élve fogták el és átadták őket Harwyn királynak, aki kényszerítette az anyát, hogy végignézze, amint puszta kézzel megfojtja mindkét fiát. Az úrnő azonban nem sírt.

-Vannak még fiaim-vetette oda a Vas-szigetek királyának.-Hollófa pedig még akkor is állni fog, amikor te és az embereid megtörtök és elpusztultok. Vérben és tűzben fog kihalni a családod.

Harwyn lenyűgözték a nő szavai és felajánlotta neki az életét, ha hajlandó a sófelesége lenni.

-Előbb fogod belém döfni a kardodat, mint a farkad-válaszolta neki erre Agnes úrnő.

Kőököl Harwyn pedig beteljesítette a jövendölést. Hosszú, kétélű kardja hegyét a nő mellei alá helyezte, lefogta a vállát, majd lassan egyre beljebb tolta a pengét a nőbe, mígnem kibukkant a hátán. Állítólag az úrnő semmi hang nélkül tűrte, Harwyn pedig csak nézte ahogy folyóként hullik alá a csizmájára a nő meleg vére, majd lassan elüvegesedtek a szemei és magától zuhant le a kardról.

Blackwood úrnő seregének leverése, a folyami urak ellenállását jelentette, de korántsem a harcok végét, mert a támadás híre eljutott a távoli Viharvégre, Arrec Durandon fülébe. Óriási sereget toborozva, sietve megindult észak felé, hogy ellenlábasa szemébe nézzen. Az ifjú király annyira égett a vágytól, hogy végre ölre mehessen a vasemberekkel, hogy csakhamar elhagyta a málhaszállító hadoszlopot.- ami súlyos hibának bizonyult, amint arra Arrec is rájött, mikor átkelt a Feketevízen. Minden egyes várat bezártak előtte, és sem élelmet, sem abrakot nem talált, csak lángoló városokat és üszkös mezőket. Addigra számos folyami úr átállt a Vasemberekhez. Goodbrook, Paege és Mallister nagyurak vezetése alatt csendben átkeltek a Feketevízen és a lassan mozgó szállítóoszlopra rontottak. Egy pillanat volt az egész, olyan gyorsan jöttek és tűntek el. Ezzel a húzással megfutamították az utóvédet, és megkaparintották az ellátmányt. Így végül egy éhesen botladozó viharföldi sereg nézett szembe Kőököl Harwynnal, ahol Lothar Bracken, Theo Charlton és még vagy 20 másik folyami úr is csatlakozott hozzá. Arrec végül a három folyónál találkozott a Vasemberekkel, akik már messziről nyilakkal fogadták őket. Kilőtték alóla a lovát és még egy pár tucat emberét mellőle. Az első hajók felszántották az iszapos talajt és lecsapódtak ajtók, két felé vágva a sárt maguk körül. A vezérhajó lépcsőjén pedig ott kopogott Harwyn csizmája. Egyáltalán nem félt besározni, sőt bevérezni. Lassan vonta ki a kardját és elindult a Viharföldiek ellen, miközben egyre többen gyűltek melléjük. Az ellenség egy nagy dombról zúdult alá, méghozzá lovassággal az élen. Harwyn megállt, földbe szúrta a kardját és tekintetével a Viharkirályt kereste, aki nem tudta elképzelni, mit gondolt, mikor kiállt egy lovasroham ellen. Túlzottan magabiztos volt, ahhoz, hogy gyanakodni kezdjen. Harwyn füttyentésére, két oldalról lándzsások érkeztek serényen. Három sorban álltak fel és a lovasok jöttek. Az ártatlan patások és gazdáik sorra nyársalódtak fel a fegyverek hegyén. Szállt és fröcskölt a vér. Beterítette a királyt is, de neki még csak a szeme sem rebbent. Második füttyentésére melléálltak a kardforgatók és a válogatott martalócok is, kik többnyire fejszével és pajzsokkal voltak felszerelve. Máris érkezett a következő hullám. Viharföldi gyalogosok serege özönlötte el a mezőt, pajzsuk és páncéljuk a megszokott sárga színben ragyogott, rajta a fekete szarvassal. Még sisakjukon is agancsokat hordtak. Harwyn nem tétlenkedett a sereg élére állt, a vasemberek lándzsái pedig az ellenség felé szegeződtek.

-Halál!-kiáltotta és máris megindultak , majd összecsapta közvetlenül a domb lábánál.

Pajzs-pajzshoz csapott és csattogtak a fegyverek. Itt ott elengedtek egy-egy vesszőt is, ami szinte mindig talált áldozatot, az emberek összetömörödött sorai közt. A Vasemberek egyenlőre derekasan tartották magukat a majdnem háromszoros túlerő ellen. Sorra vágtak le az elcsigázott és éhes Viharföldieket, miközben persze ők is hullottak. A parton újabb hajók érkeztek, hogy kirakodhassák az ellátmányokat és az embereket, ezúttal a Vasemberek szövetségeseit. A Harwyn királyra felesküdött folyami urakat és seregeiket. Kőököl Harwyn pedig mélyen benyúlt az ellenséges vonalon túlra, testőrsége védelmében. A legjobb és legképzettebb harcosok, fekete sisakban, barna páncélban és embermagas bárddal a kezükben. A királyuk rettenthetetlen volt. Kardjával kivédte egy pajzs csapását, majd kitépte azt gazdája kezéből és egyenesen keresztülszúrta a száján a pengét. Szélesebb mosolyt varázsolt a férfi arcára és ez kicsit vidámabb képet adott a véres csatának. Eszméletlenül hullt el végül ő is a többi hulla közé. A Vaskirály pedig folytatta az öldöklést. Vállal esett neki következő áldozatának. Fellökte, majd a saját pajzsával ölte meg. A szerencsétlen védekezésképpen tartotta a feje fölé, Harwyn pedig ezt taposta szét, a feje pedig érett paradicsom módjára reccsent szét és folyt mindenfelé. Aztán megfordult és pont alávágott egy lecsapni készülő harcos alá. Az sikoltva rogyott térdre előtte, mély sebéből ömlött a vér és az ölébe hullottak a belei. Még egy csapás és a fejét is elválasztotta a nyakáról. Hegyével lefelé, maga elé emelte a kardot és körbefordult, hogy mindenki csapását visszaverje, majd egyszerre három embert vágott le visszakézből. Az ütközet lezajlott és a viharföldiek megrázó vereségével végződött. Maga Arrec is elinalt a vérontás elől, de két fivére is elesett a harcban. A vízbe fulladtak, testüket pedig az áradat vitte tova. A három folyó fölött hirtelen és véresen szűnt meg Viharvég uralma. Arrec óriási létszámfölénye ellenére a hosszú evezős hajók szerepe döntőnek bizonyult abban, hogy a vas szülöttei el tudják foglalni az átkelőt. Véresen szállt le a nap. A csatamezőn már csak hullarablók járkáltak és az ágakon sorra gyűltek a dögevő madarak. Az emberek távoztát várták.

A Falról, mint olyanról mindenki hallott már szerte Westeroson és azon túl is. A Falat még az óidőkben húzták fel messze északon, hogy távol tartsák a Vadakat(kikben az elsők vére folyt), a Másokat meg miegymást. Jégből és hóból épült, és összesen 19 erődöt építettek rá. Sajnálatos módon az Éjjeli őrség, kik a falat védik és ezt esküvel is fogadják, hogy halálig a falat szolgálják, manapság hanyatlóban van a rendjük. Valaha nagyszerű célt szolgáltak. De ha a Mások egyáltalán léteztek valaha, évezredek óta nyomukat sem látták, és nem jelentenek többé fenyegetést az emberiségre. Most már a Falon túli Vadak jelentik azt a veszélyt, amivel az Éjjeli Őrségnek szembe kell néznie. De a vadak igazán csak olyankor veszedelmesek az ember birodalmára nézve, amikor megjelenik egy-egy Falon túli király.

Most ugorjunk vissza H.u. 212-be amikor az az utolsó híres Falon túli király Vörösszakállú Raymun elérkezettnek látta az időt, hogy kivívja a szabadnép számára a jól megérdemelt földterületeit és az elismerést. A Falon túli területeken azonban elszórva éltek a különböző törzsek, ezért közel 14 évébe került, mire egy tekintélyesebb méretű sereget megtudott győzni és össze tudott gyűjteni az Éjjeli őrség és a Fal ellen. Összeszedtek mindent, fegyvereket, ételt, felszerelést. Mindegyikük melegen felöltözött, hogy kibírják azt a hóvihart, aminek segítségével észrevétlenül megtehették az utat a falig.

H.u. 226 egy vasárnap reggelén aztán kezdett csillapodni a vihar és az Éjjeli őrség testvérei most már nagyobb számban és tisztábban láthatták, mi is készül ellenük a túloldalon. Dérkapu várának egyik őrét ezen a napon, reggelen küldték ki őrködni. Épphogy csak felébredt még és félkómásan kikecmergett az ágyából, hogy felöltözzön és kiérjen végre a falra vizelni egyet, mielőtt még a gatyájában köt ki az egész. Megnyugodhatott végre, mire mindezeken túlesett, aztán valaki alulról kötelet dobott a nyakába, hogy a mélybe rántsa, ő pedig semmit sem tehetett ellene. Egyedül csakis torka szakadtából tudott ordítani, hogy figyelmeztesse társait, miközben nagy sebességgel zuhant lefelé és látta miként másszák meg a vadak százai a Falat és várakoznak még ezrek odalent. Raymun még a lentiekkel maradt a második hullámmal, és innen buzdította népét. Főleg, miután megszólaltak az ellenség kürtjei. Kettő fújás egymás után(ami a vadakat jelenti).

-Itt vannak a vadak! Fújjátok a kürtöket. Harckészültség-hallatszottak mindenfelől a kiáltások.

A varjak( ahogy a vadak nevezték őket fekete ruhájuk miatt) sorra érkeztek a falra, a vár minden szegletéből. Kardokkal, bárdokkal, husángokkal és íjakkal voltak felszerelve. Mindenki azt hozta amit csak tudott, miközben egy másik részük a kapuknál maradt, mert megindult a szabadnép második hulláma is. További harcosok csatlakoztak a falmászáshoz, de a legtöbb már a kapukat támadta. Olajjal kenték, locsolták be a fát és a magukkal hozott katapultszerű építményekkel becélozták és meggyújtották őket a lövedékekkel. A fűből, mohából és csontokból álló nagy labdákat kettesével lőtték ki és nagy ívet leírva pontosan csapódtak a kapuknak a tűz pedig fellobbant.

Odafent közben kezdett nagyobb méreteket ölteni a csatározás, de általában csak egyéni összecsapásokban merült ki az egész. A varjak közül még nem gyűltek össze annyian, hogy leverjék a felfelé igyekvőket. Általában ha felmászott egy vad és sikerült megölni egy varjat, azt rendkívül kegyetlen módon tette, hisz forrt bennük a gyűlölet és a harag. A varjak azonban azonnal vissza is fizették a kölcsönt, majd ellenségük tetemét lehajították a Falról, hogy üzenjenek a többi vadnak odalent. Így ment ez egészen estig. Az Éjjeli Őrség tartotta magát odafent és a kapuk sem égtek még le. Sikerült egy nyílvetőt is a falhoz tolniuk. A vadaknak már biztos pozíciójuk volt, ahonnan fedezékből lőhettek, és harcosokat küldtek az ellenség visszaszorítására. De még nem jártak sikerrel, és kezdtek elfogyni.

Vörösszakállú Raymun már az utolsó métereket vágta a jégbe a kampójával, és nemsokára felér a tetejére az erősítéssel. Véletlenül vagy készakarva, pont a nyílvetőgép közelében, illetve az mögött jutott fel a falra, a varjak mögött. Nagy meglepetés, de főleg ijedelem tört ki, mikor a Falon túli király megvetette lábat a jégen és máris vérrel festette vörösre azt. A varjak vérével. Kettőt azonnal kettévágott egy másik fejét pedig a nyílvetőgépen verte szét. Az első hullám megmaradt túlélői, megbontották védelmi állasukat, és cafatokra vágva hajították le a maradék ellenséget.

-Vigyázz mögöttetek!-kiabálták a második hullám harcosainak, figyelmeztetve őket az Éjjeli őrség által küldött erősítésre.

Raymun félrelökte embereit és gyorsan a nyílvetőgép karjaihoz nyúlt. Vadul tekerni kezdte, hogy minél gyorsabban megforduljon vele, majd feltűnt előtte a célpont is öt újabb harcos rohant feléjük, egyik fáklyával, a többi csak puszta karddal. Mivel a fáklyának nem volt elég nagy hatótávolsága, nem láthatták mibe rohannak bele, viszonylag vakon. Raymun pedig pont a kellő pillanatban húzta meg a szerkezet karját, mikor a Varjak észbe kaptak végre, máris süvített a dárda, tolláig belefúródva az elsőbe és felnyársalva a másikat is.

-Mindenki aki szabadságra és Varjúvérre szomjazik kövessen!

Raymun előhúzta vastagpengéjű szablyáját és a szabad nép élén komótosan, lassú léptekkel elindult végig a falon. Kezdetnek lecsapta azt a két embert akiket egyszerre vitt keresztül. És másokkal folytatta. Végigsétáltak egészen az első olyan útig, ami az őrbódéig vezeti őket. Az őrbódé pedig a a felvonó védelmére készült. A felvonó, ami leviszi az embereket a vár és a kapuk szintjére. Raymun intett embereinek, hogy lapuljanak a falhoz, ő maga pedig benézett a bejáratba. Öt embert számolt össze nem többet. A varjak óvatosan közeledtek, még a hó sem ropogott a talpuk alatt, csak a lélegzetvételük hallatszott. Egyikük leintette a többit, majd ő lesz aki elsőnek kilép a a falra. Mivel nem hallott és nem látott semmit, gyanakvóan ugyan, de kicsit gyorsabb közeledett a vadak karmai felé. Aztán közvetlenül Raymun orra előtt tette meg az utolsó lépést, mikor ismét körbenézett. Raymun vörös szakálla alól jövő pára egyből ráfagyott a legény csizmájára, és a szívverése is felgyorsult az izgalomtól, de a Varjú mégsem vette észre őket, sőt még intett is a társainak, hogy jöhetnek, különben még odafagynak.

A hangsúly a türelmen volt és ezzel nem is volt baj, ám az egyikre rátört egy váratlan köhögés roham. A Varjak megrezzentek és a hang irányába lestek, aztán az első máris érezhette Raymun karjának szorítását, ahogy szorosan körbefonódik a nyakán, miközben baljával félbehasította a mögötte érkezőt. Ezután beküldte embereit, hogy számoljon le a maradékkal. Makacs ellenállásba ütköztek. A túloldalon ugyanis két íjász és egy viszonylag jól kiképzett kardforgató állt. Egyik embere a másik után ment próbát tenni, miközben Raymun figyelte az eseményeket, karját folyamatosan a Varjú torkán tartva.

Az első próbálkozó egy vékonyka, gyorsan mozgó leányka volt. Megragadta lándzsáját és biztos léptekkel haladva kerülgette, vagy félrecsapta a nyilakat. Aztán az utolsó lépés előtt, keményen megvetette a lábát és elrugaszkodott a talajtól, dárdájával a kardforgatót vette célba. Túl könnyűnek bizonyult azonban és érezte is hogy valami nem stimmel. Ahogy azt is érezte ahogy elerőtlenedve zuhan le a harcos előtt a talajra. Három nyilat kapott, kettőt a vállába egyet a szívébe. A harcosban semmi érzelgősség sem volt, sőt mintha még élvezte is volna. Lassan tolta a gyomrába a pengéjét, amitől a lány nyögött egy utolsót és a száján át felbugyogott a sűrű, meleg vér. Lábával lerúgta a testet a pengéről rátámadjon egy másikra. Egy vágás felfelé és kettévágta a pajzsot, még egy vágás visszafelé és a vad mellkasán máris mély vágás tátongott, majd végzett vele az egyik íjász, miután nyila tolláig belefúródott a szemébe. Ezt már Raymun sem bírta tovább nézni. Na de nem az emberei halálát, sokkal inkább a bénázásukat.

Kilépett az íjászok elé, karjával még mindig szorítva áldozata torkát, és épp jókor rántotta el egy újabb öngyilkosjelölt emberét az útból, hogy a nyilak csak a karját sértsék fel. A földre lökte, miután ő meglódult az íjászok pedig máris lőttek.

-Ne lőjetek!-kiabálta a varjú a társainak, de már késő volt, mert mindkét vessző célba talált. Raymun okosan használta őt pajzsként, hogy a közelükbe férkőzzön. Egy szemvillantásnyi ideje sem maradt, a két varjúnak viszont ennyit sem hagyott. Kitépte a húsból a nyilakat és a Varjakba repítette. A kardforgató idegesen nézte a történteket, hisz most már mindennél több oka volt arra hogy végezzen vele. A két legjobb barátjával végzett, akik mellesleg Dérkapu legkiválóbb íjászai közül valók voltak. Határozottan lépett előre a Falon túli király ellen. Maga elé emelte éles pengéjét, hideg, fagyos vigyora, mintha a halállal váltott volna csókot, most is éhezett egy következő harapásra, hogy Raymun húsát egye és vérét igya. Raymun nem volt már fiatal, ezt jól példázta hosszú, vörhenyes szakálla, amit sok csatában áztatott már az ellenség még vörösebb vére.

Egy veterán harcos volt, emellett népe vezetője. Mellette állt a tapasztalat és a korral járó bölcsesség. Egy szót sem szólt csak némán, a hideggel nem törődve a földre vette szőrmebundáját. A havas szél ott süvített kettejük közt és a halál szagát vitte, a füst mellett, ami az égő kapu felől jött.

-Mi a neved fiam?

-Mi köze ennek ehhez?

-Tudnom kell e bátor harcos nevét, ki volt olyan merész, hogy kardot emelt rám.

A fiú büszkén húzta ki magát, bár nem megtiszteltetés, hanem gúny érte.

-Brug Ashford a felderítőktől. Most pedig harcoljunk!

Brug bátran lépett előre és suhintott egyet de csak a levegőt hasította, majd hárította Raymun rövid pengéjének erős ütéseit, kétszer lent és kétszer fent. Elég közel került hozzá ,hogy egy pillanatra szabaddá tegye a balját és ököllel húzott be a királynak. Pillanatnyi kábulat, majd még erősebb sújtásokkal támadt Ashfordra. A Varjú látta hogy nem győzhet, aztán jött valami ,ami mindkettejüket meglepte. Az utolsó csapásnál Brug kardján tört szilánkosra a király pengéje. Raymun azonban hamarabb ocsúdott fel és mindkét kezével megmarkolta Brug karját, majd hangos reccsenés hallatszott és egy tompa ordítás. Raymun erősen megfejelte a kölyköt, annak kardja pedig most már az ő karját ékesítette. A Falon túli király újra érezte az erőt a kezében és a halált, ami végzett embereivel. Behunyta a szemét, fordult egyet és suhintott. Kinyílt szemei előtt újra látta ellenfelét, ahogy térdei a jégnek ütköznek, aztán eldől, a feje pedig, mint egy káposzta, úgy gurult el a nyakáról. A fej nagy puffanással esett le, de igazából ez igazából ez lentről jött. Emberei bejutottak, majd nemsokára megérkezett a felvonó is. Az emberei voltak benne. Vitték a hírt, miszerint Dérkapu elesett, tehát itt az ideje kigondolni a következő lépést.

A történet folytatódik a következő évadban.

-Minden rendben uram a nagy sereg készen áll-hangzottak a szavak a Vasszülöttek hadtestparancsnokának szájából, és királya örömmel vette tudomásul, hogy indulhat észak inváziója és Edric Télkirályának megölése.

Két hete meneteltek a majdnem derékig érő hóban és fagyban, mióta partra tették hajóikat Hantvég közelében. Őket azonban nem érdekelte Hantföld és Hantvég vára. Inkább egyenesen meneteltek tovább északkeleti irányba, hogy mielőbb a királyi útra térhessenek, mit állandóan takarítanak a hótól, így jól járható. Céljuk észak szíve, Deres falainak bevétele. Ez volt a Vas és szikla királyának első inváziós lépése, ami egyben a legnehezebb is volt. Balszerencsés napok voltak számukra a mostaniak. A Starkokkal még nem is kellett találkozniuk ahhoz, hogy észak veszteségeket mérjen rájuk. Hó, jég és mindenhol röpködtek a mínuszok. Naponta legalább 40-50 ember fagyott halálra, ha éppenséggel nem kapta el őket egy hóvihar, mert erre is volt már példa. És egy nap legalább háromszor álltak meg, de még így is lassabban haladtak a csigánál is. Nehéz lesz így elfoglalniuk északot.

Majdnem egy héttel később: a sereg előőrsei kiértek végre a Királyi útra és ez újra lelket öntött az elcsigázott katonákba és végtagjaikba( persze egy kis dorni bor is hozzájárult a lelkesüléshez). Még a nap is szétkergette a felhőket és hét-ágra pucsított odafent. Az újhold második napján ismét tábort bontottak, hogy haladjanak tovább. A királyuk jól tudta, hogy egyre beljebb hatolnak az ellenséges területekre és seregének egy negyedét előre küldte felderítők gyanánt. Nem telt bele 2 óra sem . Mikor két lovast láttak közeledni. Azonnal a parancsnok elé járultak, aki továbbította a jó hírt a királynak.

A két lovas visszaküldték és meghagyták nekik, hogy a felderítőkkel együtt biztosítsák a talált hidat, amiről már látni lehetett a távoli Derest.

A lovasok visszatértek a híd előtt várakozó sereghez, hogy együtt lássanak hozzá annak biztosításához. Még egy lépést sem tettek az átkelőhelyen, de máris megtorpantak ,mert egy lovas vágtatott feléjük a túloldalon. Egy kanyar mögül bukkant fel. Ő is megállt. Tisztán kivehető volt az alakja, a hófehér palástja, az ősz szakálla. Lova oldalán ott csillogott kopottas pajzsa, ami elárulta gazdájáról, sok csatát megélt már. Horpaszon bökte lovát, hogy az felágaskodjon ő pedig magasba emelte kardját. Intett vele a vasszülötteknek. Provokálni akarta őket. És úgy tűnt el is érte vele a kívánt hatást. Az íjászok tüze alá került és a lovas meghátrálva eltűnt a kanyaron túl. Az emberek pedig vérszemet kapva utána rohantak, hiába próbálta feltartóztatni őket a parancsnok. A vasszigetek harcosai és martalócai, egyik a másik után, rendezetlenül rohantak át a széles, fedett hídon, amikor kezdték belátni a kanyart és újból megpillantották a lovast. Ezúttal egy lándzsa volt a kezében, rajta a Bolton ház címerével. Ordítva közeledett, teljes lendülettel, mögötte pedig vagy 50 társa. Az első vasszülöttekben meghűlt a vér és ez nem csak a hidegnek volt köszönhető. Próbálták az életüket menteni és visszafordultak a hídról. Keservesen bánhatták azok, kik leghátulról próbáltak előrébb nyomakodni a tömegben. A bolton lándzsák és kardok fájdalmas, utolsó emléket hagytak bennük. Hiába fordultak meg azonban, mert az északiak egy másik híres háza az Umberek, vérfagyasztó kiáltásokkal vetették rájuk magukat, félmeztelenül, bárdokkal és fejszékkel. Az inváziós felderítőknek nem volt hová menekülniük. A lovasokkal még elbántak volna(kisebb veszteségek árán),de az Umberek híres és veszedelmes harcosai ellen, tudták nem volt sok esélyük. Főként, hogy még akinek sikerült is kibújnia a két ház szorítása közül és menekülni akart, azt az északiak nyilai terítették le. Az Umberek harcosai egyre őrültebbé váltak ahogy lemészárolt ellenségeik vére beborította és felmelegítette csupasz testüket. Nem maradt utánuk más csak sok megcsonkított test akik még a földön rángtak, az idegektől, amíg egy másik fejsze nem végzett vele. A hídról is ömlött a vér. Mivel a folyó befagyott, most a vér fojt végig a mederben, vastagon betakarva azt. Kegytelen és gyors. E két szóval volt leírható ez az ütközet. Csak egy embert hagytak elmenekülni, még lovat is adtak alá. Tudatni akarták az ellenséggel a helyzetüket, pontos tervük volt és ezt követték a királyuk parancsára. Észak királyának a parancsára.

Edric jól ismerte az ellenség királyát, így tudta mire számítson tőle. A Vaskirály nem volt az a kimondott meggondolt típus, tudta, hogy át akar jutni a hídon és bevenni Derest. Neki pedig kötelessége volt feltartania őket.

Így is történt. Az egyetlen túlélő visszatért a halál karmából, de csak azért, hogy a másikba rohanjon. A vaskirály dühében egyből a fejét vette és testét is ketté vágatva a hóban hagyta temetetlenül. Katonáinak pedig azonnali indulást rendelt el, és hogy meneteljenek végig a kivégzett társuk holttestén. Tanulják meg, ezzel jutalmazzak a gyávaságot. Erőltetett menetben hamar túljutottak a hídon, az északi őrszemek tekintetével kísérve persze, amit ráadásul nyíltan csináltak. Nem rejtőztek el, hanem 100 méterenként állt egy-egy emberük, mint akik terelni akarja ellenségeik seregét. A vaskirály máris harcolni akart volna, de visszafogta magát és embereit úgyszintén. Ő nem lesz ostoba, nem fog ugyanabba a hibába esni, mint az esztelen parancsnoka.

Miután a sereg eleje kiért a Deres előtti síkságra, gyorsan átrendeződtek és jó hosszú harcvonalat alkottak ki.

A király felnézett a zászlóra. Büszkén és megtörhetetlenül tépte a szél a selymet, melyen a bősz fenevad az arany Kraken virított. Tett néhány lépést előre és megmarkolta a kardja markolatát. Tudta jól mi következik most. Emberei is tudták. Erre képezték, erre nevelték őket. A halálra.

Kivonta súlyos kardját és magasan a levegőbe emelte. Emberei csatakiáltásokat hallattak.

Alighogy elült a csend, felharsant az északiak kürtje is. Először szemből, aztán pedig mindenhonnan. Előtűntek a zászlók is, több különböző címerrel. A Stark harcosok és szövetségeseik lépésben megindultak a Vasszigetekiek ellen. Azok pedig, mint a tükör másik oldala ugyanezt tették. Egyre fogyott a távolság a két ellenfél közt, akik egyre gyorsabban ,egyre nagyobb lendülettel meneteltek. Így lett a menetből futás, a futásból meg egy erőteljes roham, ami végén ádázul estek egymásnak és elkezdődött az igazi csata Deres falai előtt.

Először csak pajzsokkal estek egymásnak. A Vasszülöttek megpróbálták tártani a zárt alakzatot. Edric király azonban pontosan azok centrumába vezényelte az Umberek harcosait.

Lord Umber és házának harcosai, mint előbb most is vérfagyasztó üvöltéssel rontottak neki a pajzsoknak, különböző méretű fejszékkel. Umber nagyúr nagy baltáját beakasztotta ellenfele pajzsa mögé és kiváló fizikumát kihasználva, könnyedén rántotta a földre azt a vasszülöttel együtt és az Umber harcosok feldarabolták a hátát, míg a nagyúr folytatta tovább az előrenyomulást és egyre szélesebbé tette az ellenséges sorok közti mélyedést. Eszeveszett erővel, vadsággal és dühvel forgatta baltáját, minden rárontó vasszülöttet halálosan megsebesített. De nem csak az élével, a nyelével is jól bánt. Távol tartotta őket magától. A végével általában gyomron találta őket, majd megfordította fegyverét és ellenfele húsába hasított. Karddal sújtottak rá, de ő lefogta ellenfele karját, másik kezéből pedig ismét meglendítette fegyverét és a nyakába vágta. Akadt olyan is, amikor a magasból lesújtva, akartak fejét venni, de Lord Umber behúzta a nyakát , fejszéjét pedig magasra emelte, amibe bele is esett a vasszülött. Felegyenesedett és belevágott még egyet a biztonság kedvéért. Ellenfele némi halk halálhörgés mellett gyorsan kiszenvedett. Pillanatnyi szünetet tartott, hogy szétnézzen, keresve következő célpontját. Szeme nem kisebb célpontot akadt meg, mint a Vaskirályon. Azonnal meg is indult felé, félrelökve vagy megölve akárkit, barátot vagy ellenséget. A Vaskirály is keményen harcolt, kardjával ontotta az északiak vérét. Lord Umber pedig már nagyon közel volt. Ellenfele egy pillanatra óvatlan volt, a nagyúr pedig máris lendítette fegyverét, hogy lesújtson.

Mikor megfordult, már késő volt. De ő sértetlen maradt. Öccse, kardjával mentette meg őt az utolsó pillanatban és most párbajba keveredett a nagy harcossal.

Mindketten sokáig méregették egymást, mire elkezdték az összecsapást. Bátran és fáradhatatlanul küzdöttek, pedig már mindketten sok ellenséget öltek le. Hol egyik, hol másik kapott sebet. De végül Lord Umber lábát oly sebek borították hogy térdre ereszkedett és nem bírt felállni, ellenfele pedig lefejezhette. Kiélvezte a győzelmet, aztán valamitől megtántorodott. Lenézett és a derekához kapott. Ujjai közt pedig bugyogott a vér. Szépen lassan de ő is térdre rogyott ellenfele teste melle, aki magával rántotta őt a halálba.

A vaskirály, megdühödött halála láttán és azonnal lóra pattant, felvette sisakját és dárdát vett a kezébe. Elhatározta, hogy megöli a Starkok királyát, aki most lépett be a csatába, testőrségével az oldalán. Ő is embereket gyűjtött maga köré és mindenen átvágva céljához közeledett. Elvakultságában és botorságában észre sem vette, hogy a maga köré gyűjtött emberek létszáma a 10-et is alig érte el. Serege maradéka menekülőben volt. Edric király testőrsége mögé Bolton íjászok sorakoztak fel és a parancsára halált zúdítottak a rohamozókra. A nyilak magasan süvítettek a felhők közt, majd nagy ívben és gyorsan lefelé zúgtak halált osztva ezzel a Vaskirályra és embereire. Mind elterült a földön. Csak a királyuk volt képes még felállni, jó pár vesszővel a testében. Észak királya dicsőségének kiteljesítéséhez, megadta a kegyelemdöfést és fejét egy kémével, elküldte a Vas-szigetekre, fenyegetés gyanánt. Győzelmet aratott és a hódítások legalább 500 évre beszüntetődtek. Hatalmas veszteségei voltak, de győzött. Véghezvitte a lehetetlent, az istenek mégis elvették az életét. Két napig élt még az öreg király, miután végkimerülésbe, népe körében hősként temették el Deres kriptájában.