Erich Durandon a Viharkirály volt az aki most ismét sereget vezetett a Viharföldek legészakibb szigetnyúlványához. A király serege 2 hét fárasztó menetelés után átjutott királyerdőn, ami után már ott következett a félsziget bejárata és a Massey-ház első és egyetlen vára, Kőtánc.

-Itt megállunk! Ez már az ellenség földje!

Mindenki tábort vért és felallították az őrszemeket is. Fontos taktikai lépés volt a Viharföldiektől, hogy a tábornak csak egy kis része nyúlt túl az erdő határán, így a Massey harcosok elől rejtve volt annak valódi mérete. Ekkoriban, Kőtánc ura a hírhedt kalózkirály Massey (Tejszemű) Justin volt, aki seregével képes volt megvédeni a kanyart bárkitől, bár eddig a híres sereg egyetlenegy tagja sem fedte fel magát. Mivel aznap egy forró nyári este volt, aki csak tehette levette magáról a páncélját. De nem az őrök, ők éberen figyeltek minden gyanús zajra, a fáklyák és tábortüzek fényében. Maga a király is hámozta már magáról a páncélt. Egész magán hordta és neki is jól esett volna, ha végre leveheti terhét és megpihenhet. Először a karvérteket csatolta le aztán jöhettett a fémgallér, majd a mellvért, a páncélzat legnagyobb, legegybefüggőbb része. A jobb oldali szíjakkal kezdte és már a 3.-nál tartott mikor az egyik embere nemvárt hírrel rohant be a sátorba.

-Itt az ellenség királyom!

Erich erre természetesen azonnal a kardjáért kapott, miután visszaszíjazta a vértjét. A sátra előtt várta már a lova, amivel átvágtatott az éjszakán a fák közt egyenest a tábor végéig az első sorokba. A vonalakon túl, nem is olyan messze fények százai gyulladtak ki és közelítette a Durandonok felé. 

-Nyilakat a húrra!-kiáltott az íjászok parancsnoka-feszít!

-Várj! Még ne-emelte fel Erich a kezét-meg ne-ismételte halkan magának is.

Az íjászok ujjai már 10 perce a húrokon feszült, és a húr kezdte húsig bevágni azokat. Szemeik a célpontokat keresték, de mivel kiralyuktól nem érkezett parancs, nem engedhették útjára a vesszőket. Erich lelkesen húzta volna elő kardját, de lemondott róla, ahogy a fények hallótávolság értek.

-Ezek nem ők.

-Íjakat le! - kiáltott a parancsnok, aki szintén látta, hogy az ellenség nem más, mint egy gulyára való marha, ökör és tehén, akiknek szalmakoszorú volt fonva a szarvaikra, hogy meggyújthassák őket. Bőgve, a tűztől megijedve vonultak, a sátrak felé, Erich pedig azonnal utasította az összes közelben lévő emberét, hogy valamivel állják el a csorda útját, mielőtt tüzet fog az egész tábor és az erdő. Vizes hordók tucatjai jártak kézről-kézre. Meg osztották a munkát. Néhányuk az állatokat locsolták, másik meg a viszonylag megnyugodott példányokat kezdték visszafelé terelni, pajzsokkal és lándzsákkal nógatva őket. A parancsnok is tevékenykedett, és sikerült is neki eltévedni rendesen. A nagy testek közt igen nehéz volt a visszajutás, felni attól, hogy mégha csak véletlenül is, mikor lökik fel az embert és tapossák laposra. Egy hideg kéz csúszott a szájára és a következő pillanatban már kidüllett szemei árulkodtak arról, hogy a tarkójába döfött tőr szúrása halálosnak bizonyult. Teste elernyedve zuhant a földre. Ebben a pillanatban több helyen is harcosok emelkedtek ki az állatok közül, akiket sikeresen használták fel a tábor közelébe jutáshoz. Hamarosan mindenhol fegyverek csattogtak és emberek hullottak, ahogy a Massey-ház harcosai cselhez folyamodva rá támadtak a Durandonokra. Kitört a harc, a marhák közt pedig a pánik. Rémülten tiportak el mindent aki az útjukba került. Az emberek és sátrak egyaránt lángra gyúltak. Erich és emberei ráadásul még mindig nem fogta fel mi folyik körülöttük. Gondolkodásra sem volt idő. Egyszer megforgatta a kardját, a hüvely a sötétbe repült róla és megvillant a halált hozó fegyver. Azonnal a harcba indult emberei mellett.

-Harcoljatok!

A tehenek már rég eltűntek a két ház katonái pedig a lángoló sátrak poklában ölte egymást, miközben az íjászok zavarták meg a csillagok ragyogását és osztották a halált. A roham elsöprő volt. És a királyi haderő létszámbeli fölényben volt. Erich erőteljes csapásokat vitt be. Egyik ellenfelének sehogy sem tudott attörni a védelmét. Többször is összecsapott vele, de amaz állta a sarat, de a király valahogy mégis legyőzte. Saját pengéjevel lenyomta ellenfele fegyverét, rátaposott, majd egy határozott, egyenes szúrással pengéje átdöfött a szíven. Abban a pillanatban vége volt, a vére pedig felbugyogott miután a pallos kirántotta a hullából. Egy ordítás csapta meg a fülét a háta mögül. Gyorsan, de csak éppenhogy sikerült lebukni a balta elől, miközben kardját a támadó derekának szegezve rántott egyet rajta és a seben serényen ömlöttek ki a belei. Gyorsan bevégezte, mivel Erich szinte majdnem azonnal, visszakézből lemetszette a fejét. A fejszének is jó hasznát vette, egy másik támadója fejében ált meg végül. Ahogy ő is. Megállt, nem üldözte a menekülőket, de még megtiltotta azt is, hogy egy nyilat is kilőjjenek rájuk. Igazi művész volt. Egy művész aki csak pirossal fest, a vászon pedig a lábai előtt terült el. Össze égett, megcsonkított, szétszabdalt emberek és hamuvá vált sátrak, fák százai. A tűzvészt pedig csak az erdei folyó állította meg. Szrepogva, remegő kezzél valahogy sikerült kitörülnie a vért is a szeméből és a szájáról, hogy szóljon és lássa azokat, akik hallgatnak a szavára. Kardját a földbe döfve kezdett hozzá.

-Emberek gyűljetek körém! Figyeljetek rám! Ezek a szemét gyávák az éjszaka közepén támadtak. Orvul. De most? Hol vannak? Visszahúzódtak a várukba, javuk pedig lábaitok előtt, vérbe fagyva. Katonák! Népem! Ma eltemetjük holtainkat, holnap fegyvert ragadunk és a hullaikon áttmenetelve megmutatjuk Kőtáncnak a valódi erőnket. És ígérem nektek, zászlóik helyett hamarosan a hullák lógnak majd a várok falain, méghozzá a saját rothadó belüknél felaksztva.

-Igen! Miénk a harag! - visszhangozta a sereg.

A felelő nap már újra a Fekete Szarvast ragyogta körül, ahogy büszkén feszített  a pajszokon. Erich Durandon nem vesztett csatát ellenük soha, de minden hadjárata sikertelennek bizonyult és csak Qarlton, az unokája tudta végül elsöpörni ezen fenyegetést. És Viharföldnek csak ezután kellett szembenéznie az igazi problémával.