A Falról, mint olyanról mindenki hallott már szerte Westeroson és azon túl is. A Falat még az óidőkben húzták fel messze északon, hogy távol tartsák a Vadakat(kikben az elsők vére folyt), a Másokat meg miegymást. Jégből és hóból épült, és összesen 19 erődöt építettek rá. Sajnálatos módon az Éjjeli őrség, kik a falat védik és ezt esküvel is fogadják, hogy halálig a falat szolgálják, manapság hanyatlóban van a rendjük. Valaha nagyszerű célt szolgáltak. De ha a Mások egyáltalán léteztek valaha, évezredek óta nyomukat sem látták, és nem jelentenek többé fenyegetést az emberiségre. Most már a Falon túli Vadak jelentik azt a veszélyt, amivel az Éjjeli Őrségnek szembe kell néznie. De a vadak igazán csak olyankor veszedelmesek az ember birodalmára nézve, amikor megjelenik egy-egy Falon túli király.

Most ugorjunk vissza H.u. 212-be amikor az az utolsó híres Falon túli király Vörösszakállú Raymun elérkezettnek látta az időt, hogy kivívja a szabadnép számára a jól megérdemelt földterületeit és az elismerést. A Falon túli területeken azonban elszórva éltek a különböző törzsek, ezért közel 14 évébe került, mire egy tekintélyesebb méretű sereget megtudott győzni és össze tudott gyűjteni az Éjjeli őrség és a Fal ellen. Összeszedtek mindent, fegyvereket, ételt, felszerelést. Mindegyikük melegen felöltözött, hogy kibírják azt a hóvihart, aminek segítségével észrevétlenül megtehették az utat a falig.

H.u. 226 egy vasárnap reggelén aztán kezdett csillapodni a vihar és az Éjjeli őrség testvérei most már nagyobb számban és tisztábban láthatták, mi is készül ellenük a túloldalon. Dérkapu várának egyik őrét ezen a napon, reggelen küldték ki őrködni. Épphogy csak felébredt még és félkómásan kikecmergett az ágyából, hogy felöltözzön és kiérjen végre a falra vizelni egyet, mielőtt még a gatyájában köt ki az egész. Megnyugodhatott végre, mire mindezeken túlesett, aztán valaki alulról kötelet dobott a nyakába, hogy a mélybe rántsa, ő pedig semmit sem tehetett ellene. Egyedül csakis torka szakadtából tudott ordítani, hogy figyelmeztesse társait, miközben nagy sebességgel zuhant lefelé és látta miként másszák meg a vadak százai a Falat és várakoznak még ezrek odalent. Raymun még a lentiekkel maradt a második hullámmal, és innen buzdította népét. Főleg, miután megszólaltak az ellenség kürtjei. Kettő fújás egymás után(ami a vadakat jelenti).

-Itt vannak a vadak! Fújjátok a kürtöket. Harckészültség-hallatszottak mindenfelől a kiáltások.

A varjak( ahogy a vadak nevezték őket fekete ruhájuk miatt) sorra érkeztek a falra, a vár minden szegletéből. Kardokkal, bárdokkal, husángokkal és íjakkal voltak felszerelve. Mindenki azt hozta amit csak tudott, miközben egy másik részük a kapuknál maradt, mert megindult a szabadnép második hulláma is. További harcosok csatlakoztak a falmászáshoz, de a legtöbb már a kapukat támadta. Olajjal kenték, locsolták be a fát és a magukkal hozott katapultszerű építményekkel becélozták és meggyújtották őket a lövedékekkel. A fűből, mohából és csontokból álló nagy labdákat kettesével lőtték ki és nagy ívet leírva pontosan csapódtak a kapuknak a tűz pedig fellobbant.

Odafent közben kezdett nagyobb méreteket ölteni a csatározás, de általában csak egyéni összecsapásokban merült ki az egész. A varjak közül még nem gyűltek össze annyian, hogy leverjék a felfelé igyekvőket. Általában ha felmászott egy vad és sikerült megölni egy varjat, azt rendkívül kegyetlen módon tette, hisz forrt bennük a gyűlölet és a harag. A varjak azonban azonnal vissza is fizették a kölcsönt, majd ellenségük tetemét lehajították a Falról, hogy üzenjenek a többi vadnak odalent. Így ment ez egészen estig. Az Éjjeli Őrség tartotta magát odafent és a kapuk sem égtek még le. Sikerült egy nyílvetőt is a falhoz tolniuk. A vadaknak már biztos pozíciójuk volt, ahonnan fedezékből lőhettek, és harcosokat küldtek az ellenség visszaszorítására. De még nem jártak sikerrel, és kezdtek elfogyni.

Vörösszakállú Raymun már az utolsó métereket vágta a jégbe a kampójával, és nemsokára felér a tetejére az erősítéssel. Véletlenül vagy készakarva, pont a nyílvetőgép közelében, illetve az mögött jutott fel a falra, a varjak mögött. Nagy meglepetés, de főleg ijedelem tört ki, mikor a Falon túli király megvetette lábat a jégen és máris vérrel festette vörösre azt. A varjak vérével. Kettőt azonnal kettévágott egy másik fejét pedig a nyílvetőgépen verte szét. Az első hullám megmaradt túlélői, megbontották védelmi állasukat, és cafatokra vágva hajították le a maradék ellenséget.

-Vigyázz mögöttetek!-kiabálták a második hullám harcosainak, figyelmeztetve őket az Éjjeli őrség által küldött erősítésre.

Raymun félrelökte embereit és gyorsan a nyílvetőgép karjaihoz nyúlt. Vadul tekerni kezdte, hogy minél gyorsabban megforduljon vele, majd feltűnt előtte a célpont is öt újabb harcos rohant feléjük, egyik fáklyával, a többi csak puszta karddal. Mivel a fáklyának nem volt elég nagy hatótávolsága, nem láthatták mibe rohannak bele, viszonylag vakon. Raymun pedig pont a kellő pillanatban húzta meg a szerkezet karját, mikor a Varjak észbe kaptak végre, máris süvített a dárda, tolláig belefúródva az elsőbe és felnyársalva a másikat is.

-Mindenki aki szabadságra és Varjúvérre szomjazik kövessen!

Raymun előhúzta vastagpengéjű szablyáját és a szabad nép élén komótosan, lassú léptekkel elindult végig a falon. Kezdetnek lecsapta azt a két embert akiket egyszerre vitt keresztül. És másokkal folytatta. Végigsétáltak egészen az első olyan útig, ami az őrbódéig vezeti őket. Az őrbódé pedig a a felvonó védelmére készült. A felvonó, ami leviszi az embereket a vár és a kapuk szintjére. Raymun intett embereinek, hogy lapuljanak a falhoz, ő maga pedig benézett a bejáratba. Öt embert számolt össze nem többet. A varjak óvatosan közeledtek, még a hó sem ropogott a talpuk alatt, csak a lélegzetvételük hallatszott. Egyikük leintette a többit, majd ő lesz aki elsőnek kilép a a falra. Mivel nem hallott és nem látott semmit, gyanakvóan ugyan, de kicsit gyorsabb közeledett a vadak karmai felé. Aztán közvetlenül Raymun orra előtt tette meg az utolsó lépést, mikor ismét körbenézett. Raymun vörös szakálla alól jövő pára egyből ráfagyott a legény csizmájára, és a szívverése is felgyorsult az izgalomtól, de a Varjú mégsem vette észre őket, sőt még intett is a társainak, hogy jöhetnek, különben még odafagynak.

A hangsúly a türelmen volt és ezzel nem is volt baj, ám az egyikre rátört egy váratlan köhögés roham. A Varjak megrezzentek és a hang irányába lestek, aztán az első máris érezhette Raymun karjának szorítását, ahogy szorosan körbefonódik a nyakán, miközben baljával félbehasította a mögötte érkezőt. Ezután beküldte embereit, hogy számoljon le a maradékkal. Makacs ellenállásba ütköztek. A túloldalon ugyanis két íjász és egy viszonylag jól kiképzett kardforgató állt. Egyik embere a másik után ment próbát tenni, miközben Raymun figyelte az eseményeket, karját folyamatosan a Varjú torkán tartva.

Az első próbálkozó egy vékonyka, gyorsan mozgó leányka volt. Megragadta lándzsáját és biztos léptekkel haladva kerülgette, vagy félrecsapta a nyilakat. Aztán az utolsó lépés előtt, keményen megvetette a lábát és elrugaszkodott a talajtól, dárdájával a kardforgatót vette célba. Túl könnyűnek bizonyult azonban és érezte is hogy valami nem stimmel. Ahogy azt is érezte ahogy elerőtlenedve zuhan le a harcos előtt a talajra. Három nyilat kapott, kettőt a vállába egyet a szívébe. A harcosban semmi érzelgősség sem volt, sőt mintha még élvezte is volna. Lassan tolta a gyomrába a pengéjét, amitől a lány nyögött egy utolsót és a száján át felbugyogott a sűrű, meleg vér. Lábával lerúgta a testet a pengéről rátámadjon egy másikra. Egy vágás felfelé és kettévágta a pajzsot, még egy vágás visszafelé és a vad mellkasán máris mély vágás tátongott, majd végzett vele az egyik íjász, miután nyila tolláig belefúródott a szemébe. Ezt már Raymun sem bírta tovább nézni. Na de nem az emberei halálát, sokkal inkább a bénázásukat.

Kilépett az íjászok elé, karjával még mindig szorítva áldozata torkát, és épp jókor rántotta el egy újabb öngyilkosjelölt emberét az útból, hogy a nyilak csak a karját sértsék fel. A földre lökte, miután ő meglódult az íjászok pedig máris lőttek.

-Ne lőjetek!-kiabálta a varjú a társainak, de már késő volt, mert mindkét vessző célba talált. Raymun okosan használta őt pajzsként, hogy a közelükbe férkőzzön. Egy szemvillantásnyi ideje sem maradt, a két varjúnak viszont ennyit sem hagyott. Kitépte a húsból a nyilakat és a Varjakba repítette. A kardforgató idegesen nézte a történteket, hisz most már mindennél több oka volt arra hogy végezzen vele. A két legjobb barátjával végzett, akik mellesleg Dérkapu legkiválóbb íjászai közül valók voltak. Határozottan lépett előre a Falon túli király ellen. Maga elé emelte éles pengéjét, hideg, fagyos vigyora, mintha a halállal váltott volna csókot, most is éhezett egy következő harapásra, hogy Raymun húsát egye és vérét igya. Raymun nem volt már fiatal, ezt jól példázta hosszú, vörhenyes szakálla, amit sok csatában áztatott már az ellenség még vörösebb vére.

Egy veterán harcos volt, emellett népe vezetője. Mellette állt a tapasztalat és a korral járó bölcsesség. Egy szót sem szólt csak némán, a hideggel nem törődve a földre vette szőrmebundáját. A havas szél ott süvített kettejük közt és a halál szagát vitte, a füst mellett, ami az égő kapu felől jött.

-Mi a neved fiam?

-Mi köze ennek ehhez?

-Tudnom kell e bátor harcos nevét, ki volt olyan merész, hogy kardot emelt rám.

A fiú büszkén húzta ki magát, bár nem megtiszteltetés, hanem gúny érte.

-Brug Ashford a felderítőktől. Most pedig harcoljunk!

Brug bátran lépett előre és suhintott egyet de csak a levegőt hasította, majd hárította Raymun rövid pengéjének erős ütéseit, kétszer lent és kétszer fent. Elég közel került hozzá ,hogy egy pillanatra szabaddá tegye a balját és ököllel húzott be a királynak. Pillanatnyi kábulat, majd még erősebb sújtásokkal támadt Ashfordra. A Varjú látta hogy nem győzhet, aztán jött valami ,ami mindkettejüket meglepte. Az utolsó csapásnál Brug kardján tört szilánkosra a király pengéje. Raymun azonban hamarabb ocsúdott fel és mindkét kezével megmarkolta Brug karját, majd hangos reccsenés hallatszott és egy tompa ordítás. Raymun erősen megfejelte a kölyköt, annak kardja pedig most már az ő karját ékesítette. A Falon túli király újra érezte az erőt a kezében és a halált, ami végzett embereivel. Behunyta a szemét, fordult egyet és suhintott. Kinyílt szemei előtt újra látta ellenfelét, ahogy térdei a jégnek ütköznek, aztán eldől, a feje pedig, mint egy káposzta, úgy gurult el a nyakáról. A fej nagy puffanással esett le, de igazából ez igazából ez lentről jött. Emberei bejutottak, majd nemsokára megérkezett a felvonó is. Az emberei voltak benne. Vitték a hírt, miszerint Dérkapu elesett, tehát itt az ideje kigondolni a következő lépést.

A történet folytatódik a következő évadban.