- Kik ezek az emberek?

-Nem tudom biztosan uram. Furcsa a nyelvük. Idegen a vallásuk és sokan vannak.

-Mégis mennyien?

-Amennyien csak lehetnek. Rokonaim élnek felség északra, a Völgyben és hallottam róluk, csakúgy mint északabbra és délebbre onnan.

-Uram támadnunk kellene, vagy legalább visszaszorítani őket most, hogy szemet vetettek ránk is. - szólalt fel egy másik ember is a királyi ülésén.

-Uraim, tisztában vagyok a veszéllyel, nem úgy mint nagyatyám VII. Erich Durandon, a Felkészületlen Erich (nyugodjon békében). Emlékezzetek mit hajtogatott mindig. "messzi földekről jött idegenek civakodásai. És igaza is volt részben. Eddig a pillanatig. Most már ide is eljutottak az Andalok. De nem fogják uralmuk alá vonni a Viharföldeket, sem annak bátor harcosait. A döntésem tehát a következő: holnap, napkeltekor megnéznem magamnak ezeket a népeket. Másnap reggel aztán minden úgy történt, ahogy azt Hódító Qarlton mondta. Számottevő kíséretével kilovagolt Viharvégből és a pártok felé tartottak. A király, mikor meglátta, hogy szerte a Viharföldek partjain Andal hosszúhajók tucatjai sorakoztak, igencsak meglepődött. Vett egy nagy levegőt és a csapatát a homokos talajra vezette, át az Andalok közt, akik csak bámultak és mind megfordulnak utánuk, főleg az élen haladó király után, aki magabiztosan és méltoságteljesen ült nyergében és próbálta a félelem legkisebb jelét sem mutatni, pedig ennyi sok ember, fegyverekkel ráadásul az ő királyságában, nyugodtan kijelenthetjük, hogy elfogta a nyugtalanság. Leszálltak a nyeregből, a tömeg máris körbevette őket. A Viharföldiek szorosan a fegyvereket markoltak, ahogy a kör egyre szükebb lett. Aztán pedig hirtelen megállttak, de mintha a levegő is megálljt volna, akkora csend lett. Ez a csend azonban nem tartott sokáig. A tömeg megnyilt a hajók irányából és egy magas, sisakos, szőke hajú és szakállas férfi állott előttük máris. A mellvértjére festett hétágú csillag egyértelműen Andal mivoltára utalt. Mint kiderült ő volt itt a legnagyobb tekintélyű hadúr. Szívélyesnek tűnt, mert a sátrába terelte a királyt és embereit. A hajók szorosan voltak egymáshoz kötözve, vászonból és egyéb selymekből magaslott felettük a sátor, amit vékony, de hosszú evezők tartották az égben. Egy ilyen sátor, pedig kettő vagy három szélesebb hajót is magába foglalt. Odabent székek várták a társaságot. Miután mindenki elfoglalta a saját helyét, az Andal hadúr leült velük szemben. Egy pár perc csend követte az eseményeket, majd a hadúr szégnyitotta karjait, felhúzta szemöldökét.

-Nos? Miért jöttetek?

-Ez kérdezhetem volna én is-mondta a király.

-Mindent! A földeket, a kincseket és ha kell a véreteket. Ezért pedig kész vagyunk a saját vérünkkel fizetni.

-Rendben-szólt Durandon és máris távozott.

Mielőtt még elhagyta volna a sátort, megfordult és átkiáltott emberei fölött.

-Megpróbálhatod, de az ilyen csak csatában lehet elnyerni.

A kihívás tehát megtörtént, ahogy a válaszadás is.

-Úgy legyen! - hallatszott a válasz a hadúrtól ami feltüzelte a tábort is és hamarosan győzelmi daloktól zengett. Qarlton azonban már nem hallotta, társaival már elhagyták a partokat és újra Viharvég látókörébe kerültek. Vihar készülődött. De nem csak a pártok irányából, az ellenség képében, hanem a szó szoros értelmében is. A csapat még haza sem ért Viharvégre, máris nyakukba szakadt az égi áldás, hozzá pedig villámlás és mennnydörgés társult. A vihar mely annyira ismerős időjárás volt a régióban, amiről e föld a nevét kapta, ismét ádázul csapott le. Végigsöpört a parton a szárazon. Az Andal zászlókat és sátorvásznakat a szél szaggatta, csakúgy, mint Viharvég gyengébb építésű házait. Szitált, esett majd nagy szemekben ömlött az Istenek könnye. Háborút vívott az ég, dobok módjára zengett a felhők közt. Villám tépte a fákat és keltett félelmet a gyenge szívekben. De nem az erősekben, kiknek szíve testükhöz és lovukhoh hasonlatosan páncélozott volt. Ők lesznek azok, kik holnap bátran fognak  az első sorokban is küzdeni akár. A királyért és a Viharföldekért.

Szakadatlanul esett az eső, egészen hajnalig. Az utolsó cseppek pedig már a lovagok páncélján kopogtak, ahogy Qarlton Durandon oldalán álltak a pártot figyelve, az Andalok készülődését figyelve. A lovak kapáltak és nyerítettdk, gazdáik büszkén feszítettek a nyergükben. A király a fegyverhordozóhoz fordult, átvette tőle kardját, pajzsát, rajta a fekete szarvassal. Végül pedig a fejére helyezte sisakját is, aminek két oldalán hatalmas agancsok égtelenkedtek, ami a hordozó Király mivoltát volt köteles jelezni az emberek felé, hisz minden harcos hordott a sajátján ilyent, csak méretben tértek el a királyok agancsaitól.

Qarlton az ég felé emelte a pallosát, a lovagok pedig leengedték lándzsájat. A kard suhintott, baljával megmarkolta a pajzs szíjait, aztán elsőként indult lefelé. 

-Miénk a harag-kiáltották a legtöbben a Durandon ház ősi szavait, aztán követték a királyt a csatába.

Erre lettek figyelmesek az Andalok is és azonnal értesítették a hadurat is, aki a sátorból kilépve azonnal hozzáfogott emberek igazításához.

-Karósáncokat a lovasok elé! Mozgás, mozgás! Harcosok készüljetek! Íjászok mögéjük! Felgyújtani a kutyákat!

-Uram van egy kis problémánk. Az összes vesszőnk elázott. Hasznavehetetlenek.

-Kinek a dolga ügyelni a fegyverekre? - kérdezett vissza vezér, miközben mindketten tudták, hogy ebből semmi jó nem fog származni.

A hadvezér bólintott a jobbkezének aki kimérte a büntetést, átvágott torokkal dobta a hullámok közé. Qarlton és serege közeledett, de korántsem a kívánt sebességgel. A roham lelassult, a lovak elakadtak a sárban, néhány állat levetette gazdáját és inkább a visszautat kereste. Qarlton még hajszolta egy kicsit saját fehér kancáját, de aztán ő is belátta, hogy a páncélok súja miatt csak a gyalogos támadás lehet az egyetlen mód. Visszaküldte hát lovat és maga köré hívta embereit. A lovagok egy ék alakú alakzatot vettek és a király parancsára várták.

-Támadás! Mindet megölni!

Így indultak hát még újból, az Andal harcosok pedig a karósánc közt préselték át magukat, vagy ugrottak át felette és indítottak ellentámadást.

Durandon ordítva csapódott neki az elsőnek és teljes erejével fellökte, majd csizmájával taposta szét a koponyáját. Egy igazi hústorony tartott felé éppen egy hasonló méretű fejszével. A harcos kettévegta Qarlton pajzsát, majd a pengét is kiverte a kezéből. Az óriás azt hitte utoljára sújt le ellenfelére, de Qarltonnak sikerült elkapnia a fegyver nyelét. Az Andal erősen nyomta a fejszét a király felé és Qarlton hiába próbált ellenállni neki, a fejsze foka egyre közelebb került a nyakához. Aztán hirtelen rántott eggyett maga felé és félreállt az útjából. A hatalmas test elvágódott a vizes homokban a fejsze pedig Qarlton kezében maradt, de hamar ellenfele házába vágta, nehogy esélye legyen valaha is felkelnie. Feltámadt a szél majd hirtelen zúdult alá az eső ismét. A csatatéren legalább párszáz halott hevert és még ennyien küzdöttek éppen. Mindenhol folyt a harc és az Andalok jobb fegyverekkel harcoltak. Qarlton egymás után mészárolta le az ellenségeit a bárdjával, mikor egy két kardot forgató Andal lovagot vélt felismerni maga előtt. Péngéit gyorsan forgatta, szúrt és vágott velük. Most egyszerre kettővel is harcolt. Kivédett egy csapás és elrugta magátol ellenfelét. Gyorsan megpördült és jobbjával egyenest keresztül szúrta a torkát. A Durandon harcos szemei kidüllettek, majd sűrű vér folyt a mellkasára, majd meghalt mielőtt még kihuzták volna belőle a pengét. Ahhoz azonban nem volt elég gyors, hogy első ellenfele csapását újból kivédje. Fél is ordított, mikor a kés átdöfte a combját, de megfizetett mereszségéért. A támadás ugyanis a harcos fejébe került. Qarlton felismerte őt. Az Andalok hadvezér volt. Habozás nélkül megindult felé, hiába próbálták az útját állni, a király mindegyiket szörnyű vágásokkal küldte földre. A szerencsésebbek azok voltak, akik egyből belehaltak, mert egy ilyen fájdalmas sebtől szenvedni kevés rosszbb dolog létezik. Végül a közelébe ért, aki pont háttal állt neki. Egy kardforgató támadt rá de a pánceljába beletort az Andal kardja, Qarlton a nyakánál fogva emelte a magasba, a lábai vadult kalimpáltak, ameddig egy reccsenéssel ki nem tört a nyaka és tompa puffanással el nem terült teste a homokon. Qarlton Durandon ismét kész volt lesújtani, mikor a hadúr is megfordult. Jobb is legalább tudta ki végzi be az életét, gondolta Qarlton, mikor közbeszólt a természet egy villám formájában. A király kénytelen volt eltakarni a szemét a hirtelen világosság előtt. Ott ahol előbb az ellenfele állt azonban, most jobban hasonlított egy kupac hamura. Nem tudta mitévő legyen, sokkot kapott a látottakról. A nemsokára becsapódó többi villám végülis döntott helyette is.

-Vissza! Visszavonulás! Szabaduljatok meg a páncélotoktól és futás!

Az Andalok természetesen nem vették üldözőbe őket. Lefoglalta őket a hajótüzek oltása ésaz előbb vesztették el a vezeruket is, vele pedig odalett harci kedvük is. Ezzel ért véget a csata, amit még sok követte és végül az Andalok győztek.